Indiát, a majd egy és fél milliárd lakosú kontinensnyi országot hosszan tanulmányoztam. A legtöbbet a hó hazájával, vagyis a Himalájával foglalkoztam. Megtudtam, hogy „déli lejtőin 2000 m magasságig száraz trópusi erdők húzódnak, majd következnek az örökzöldek, rododendron-, fenyő- és köderdők. A déli lejtőin 1200 méternyi magasságban még megtalálhatók a tigrisek, leopárdok, hiénák, sakálok, elefántok, majmok (...). Magasabb vidékeken élnek a medvék, vadmacskák…” (Wikipédia)
A hótigriseknél hagytam abba a Himalájával kapcsolatos ismerekedést, és eldöntöttem, hogy most már nyugodtan elindulhatok. No, nem Indiába, hanem csak a nagybecskereki szomszédaimhoz.
Török Aleksandar, a házigazda sugárzó mosolyával azt a meggyőződést kelti, hogy harmonikus nyugalmú hétköznapjaiból meríti jellemének derűjét. Hivatásából kifolyólag valójában ezzel ellentétben zajlik élete. Épp Angolából ért haza, de beutazta már szinte az egész világot. Egy óceánjáró főmérnökeként a 150 km-es sebességgel száguldó viharok, a pusztító tornádók, a 15 m-nél magasabb hullámok a munkájának velejárói. Itt vannak még a kalóztámadások is, melyek mind kevésbé hasonlítanak a múlt századokéira. Nyugat-Afrikában fenyegeti a hajókat a legnagyobb veszély. Elhíresültek a szomáliai kalózok, akik minden és mindenki épségére vigyáznak, mert csak így kaphatják meg a követelt hatalmas (évi kb. milliárd dolláros) váltágdíjat.
– Sok izgalommal jár a hivatása – szögezem le.
– Csak dinamikus – szól nevetve Aleksandar –, meg lehetőséget nyújt arra, hogy a világ legkülönbözőbb részeit megismerhessem. Ettől a vágytól sarkallva döntöttünk tavaly feleségemmel úgy, hogy nem valamelyik turistaparadicsomban nyaralunk. Tibetbe és Nepálba szerettünk volna menni, de közben rábukkantunk egy budapesti utazási irodára, mely kéthetes motorkerékpáros himalájai expedíciót kínált. Ezt évente csak egyszer szervezik, mert a himalájai utak két kerékkel mindössze 20–30 napig járhatók, különben ott minden hóval fedett.
Budapestről indult a 4 nőből és 16 férfiból álló motorkerékpáros expedíció. Molnárné Tamás Anetta nevét Törökék külön megemlítették, mert ő volt csoportjukból az egyetlen nő, aki a férfiakat is próbára tevő túra úttalan- útjain egyedül vezette a motort. A repülőút fáradalmait európai mércék szerinti szállóban pihenték ki Delhiben, melynek elővárosaival együtt 22 millió lakosa van.
PARAREL VILÁG
– Megdöbbentő, hogy ebben a metropoliszban mennyien élnek és alszanak az utcán. Sokaknak ágyuk is van. Sajnos a legtöbb gyerek, akiknél kialakult egyfajta önszerveződés, sőt hierarchia. Csoportokba verődve leginkább a hidak alatt húzzák meg magukat. Legtöbbjüket patkányok marták össze – meséli szomorúan Törökné Pataki Andrianna.
– Delhiben sétálva üdítősflakon volt nálam – folytatja Aleksandar –, egy 7 éves formájú fiúcska kikapta a kezemből, gyorsan beleivott, tudván, hogy mi, európaiak a fertőzés veszélyétől tartva így nem vesszük vissza. De egy korty volt csak az övé, a többit megitatta két év körüli testvérével. Ők is hajléktalanok voltak. Láttunk olyan kicsiket is, akik megették a banán héját vagy épp a csipszeszacskót.
MANALI, A HIMALÁJA KAPUJA
Delhiből 11 órát tartó akklimatizációval együtt járó buszozás után értek Manaliba, a 2050 m magasan lévő kisvárosba, ahol a ritkuló levegő hatására már sokkal élesebb körvonalú képeket, erőteljesebb színeket érzékeltek. A látásukat védő napszemüveg nélkül erős fejfájásuk lett percek alatt. A magassági betegség (oxigénhiány, szapora szívverés, szédülés, fulladás, fejfájás, hasmenés, 10–15 percenkénti vizelési) sem kímélt meg senkit. Elsőként kaptam meg – mondja Aleksandar töretlen derűjével –, és elsőként aklimatizálódtam is. Fontos volt a folyadékpótlás és a hagymaleves. Majd az életfunkciók lassan visszaálltak.
Manali több okból is felejthetetlen maradt. Említsük a hőforrás fölé épített medencéket, melyekben a gyógyvíz „csak” 50 fokos. Aleksandar nem hagyhatta ki ezt a kivételes fűrdőzési élményt. Andrianna beérte a szemlélő és fotós szerepével. Másnap reggel Manaliból már motorral indultak a nagy útra.
„A LAKHATÓ VILÁG VÉGE”
Az utak minősíthetetlenül rosszakká válnak, pedig folyamatosan javítják őket a Nepálból érkezett munkások, akik tulajdonképpen nők meg gyerekek, és akik összetákolt sátraikban ott is alszanak. Rothang pass 3979 méterével volt az első csúcs. A táj holdbélivé vált. Az aszfaltot felváltották a nyaktörő utak, víz, sár és a végtelennek tűnő kőrengetek.
Törökék motorkerékpáros csoportja India északi részén, a Himalája elzárt hegyláncai között, az Indus völgyében a világ legveszélyesebb útjain járva jutott el 3500 m magasságban épült Leh városába, ahonnan a Himalája csúcsát meghódítani igyekvő expedíciók indulnak. Az élet pezseg Lehben, mely a világ minden tájáról idesereglő hegymászó turisták központja, és a buddhista életé. Tavalyelőtt a dalai láma is a vidék kolostorainak vendége volt. Törökék motorostársaikkal bejárták Leh környékét, melyet Kis-Tibetnek is neveznek. Nubra völgyében több jelentős buddhista kolostort látogattak meg. A reggeli ima nagyon szép – mesélik. Napkeltekor megszólal a kürt, és a szerzetesekhez társulnak a hívek meg a turisták. Folyamatosan pörögtek az imamalmok.
ÉLETRE SZÓLÓ ÉLMÉNYEK
4300 m felett haladt a motoros expedíció, amikor eléjük tárult Pangong Tso, a világ egyik legmagasabban fekvő sós tava, melynek vize a kemény fagyok beálltával egységes jégtömbbé fagy.
A kietlen vidéken, holdbéli tájtól övezve egyszerre csak vasrózsák, gyümölcsfák, vendégváró fehér sátrak üdvözlik a motorosokat. A Sárgabarackligetben mindenkinek jólesik a pihenés meg az étkek is. A virágágyak és a háborítatlanul burjánzó gaz között terem itt is, ott is a paradicsom. Ebből készült a finom saláta. Míg a színgazdag, aprócska civilizációban pihennek, beszélgetnek, a tatabányai Windhover motorosklub vezető tagja, Sáfrány György, aki a gyümölcsfákhoz is kiválóan ért, megszólal: „Kérek egy ollót, meg kell metszeni végre ezeket a fákat.”
(Megjegyzés: Anetta is evett az apró, zamatos barackokból. Magokat is hoztak haza. Remélem, idővel termő fává válnak, meg turistacsalogatóvá. Ha Indiába nem, de Tatára elmennék kipróbálni a himalájai sárgabarackot.)
Aleksandar vetíti az utazás képeit, s lelkesen mesél a legkülönbözőbb nehézségekről is.
– Az egyik folyóvölgyben valamiért lemaradtam. Társaim már átkeltek s vártak rám. Híd vagy más „száraz” átkelő sehol. A folyót sekélynek láttam, motorommal belehajtottam, de váratlanul már derékig ért a víz, aztán épségben átjutottam. Ezen az élményen még mai is nagyokat nevetek.
Az Aryák földje 163 km-re északnyugatra van Lehtől. A külföldiek által látogatható Dahban és Hanuban épp az Aryan fesztivál volt. Az aryánok évszázadok alatt is megőrizték tiszta indo-árja tulajdonságaikat. Mesésen kék szemű, sötét bőrű, barátságos emberek.
A világ legveszélyesebb hegyi útjai közé tartozó terepen, a Himalája motorkerékpárral bejárható legmagasabb pontjáig jutottak el, az 5602 m-es Khardung La-hágóra.
A beszélgetés végén Aleksandar leszögezte:
– Óvatosnak kellett lennünk, felhúzni a belső „kéziféket”. Az útvezető a legfontosabb, nélküle életveszélyes a himalájai túra. Erről az útról felejthetetlen élményekkel tértünk haza, s megtapasztaltuk, milyen fontos az egymásról való önzetlen gondoskodás.
Törökéket hallgatva és most írás közben is különböző élmények, érzések kavarognak bennem. A vakmerő bátorság, határtalannak tűnő elszánt kitartás stb. ámulatba ejt. A természet és ember iránti tiszteletem még valamire kiterjed, mégpedig a városokban egy-egy kőrakáson vagy épp az utak mentén, szél szárnyán lengő, repdeső sok-sok felszentelt imazászlóra, melyeknek áldást tartalmazó szövege maradandó részévé válik a világmindenségnek.
