A családi házunk előtti parkolón – minden munkanapon – ott áll a takarítónő legújabb típusú, sötétkék autója, egy Opel Elegant személygépkocsi. Reggel pontosan 6-kor indul otthonról, 20 perc alatt ér ide, a ház elé, majd dolga végeztével, pontosan 12.30-kor távozik a parkolóhelyről. Se előbb, se később.
Az ötvenen felüli hölgy hozzánk jön. Lassan, higgadtan, ütemesen, erősen összpontosítva, odafigyelve végzi munkáját. Élvezi és érzi a dolgát, a feladatok lényegét, mindenki elégedett az általa elvégzettekkel. Ragyog, csillog minden a keze nyomán. Szünet nélkül takarít, mos, tereget, ruhát szárít, rakodik.
Porszívó, törlőrongy, tollseprő, különböző vegyi tisztítószerek, zsírtalanító, gumikesztyű, lapát, szokatlan alakú kefék, söprűk. És a sok vállfa, csipesz. A vasalót majdnem kifelejtettem, meg ki tudja, még mi minden van a kellékei között.
Keveset beszél, néha kérdez, rövid tőmondatokban. Ha befejezi a munkáját, ha eljön az idő a hazaindulásra, akkor visszavonul a vasalószobába, ott átöltözik, majd vállára akasztja formás kis női táskáját, kiemeli belőle az Opel kulcsát és eltűnik.
Másnap reggelig.
Így megy ez már évek óta, amióta itt dolgozik. Mindig elköszön a háziasszonytól, vagy egy „bis Morgen”-t (holnapig) mond, ha pénteken búcsúzik el a háziaktól, akkor egy „schönes Wochenendé”-t suttog el kedvesen (szép hétvégét).
Bármikor ránézek a takarítónőre, mindig József Attila Mama című verse és persze a költő édesanyja jut eszembe. A Mama létrán vitte fel a padlásra a ruhát szárítani (Attilát nem vihette a sok mosnivaló miatt), és a Mamának görnyedt volt a háta az állandó teknő fölötti hajolgatás meg a vizes ruhák súlya miatt. Nem tudom, József Attila édesanyja hány évig élt, de majdnem biztos vagyok benne, hogy nem érte meg a mi takarítónőnk életkorát. Azt pedig nyugodtan állíthatom, hogy nem a legkorszerűbb mosógépet használta munkájában, nem volt ruhaszárító gépe, sem konyhai mosogatógépe, sem asztali kéziporszívója a morzsák összeszedésére, és nem géppel vasalt. Nem csillogó-villogó Opel Elegant gépkocsival járt munkaadójához dolgozni. Még kerékpárja sem lehetett...
És a Mama fizetése? Jutalma a munkájáért? Erről sem tudok semmit. Vajon mennyit kereshetett akkor, József Attila idejében egy takarító? A költő életkörülményeit látva bizonyára nagyon keveset.
Vajon mennyit kereshet a mi takarítónőnk, akit ügynökség által alkalmaztunk. Ha megkérdezném, nem mondaná meg. Csak a padlót nézné, hallgatna, nem szólna egy árva szót sem. Itt, ebben az országban ezt nem illik megkérdezni...
Azt viszont tudom, hogy biztosan tisztességesen. Nem lenne különben Opel Elegant gépkocsija. Tudom, mert azt is tudom, hogy ebben az országban, ahol most vagyok, megbecsülik a munkást. És tisztességesen meg is fizetik. Nem félévenként, negyedévenként vagy soha, mint ezt teszik nagyon sok esetben minálunk, „odahaza”, hanem percnyi pontossággal utalják a számlára az előre megállapított összeget. Ha esik, ha fúj, ha van áram, ha nincs áram… (Érdekes, hogy itt a négy év alatt még egyszer sem volt áramszünet.)
Azt is jól tudom, hogy Németországban az autó nem luxuscikk, hanem munkaeszköz, és nem a társadalmi ranglétra mutatója a megvásárolt autónak az értéke. Az is ismert itt mindenki számára, hogy a vásárlási feltételek rendkívül kedvezőek, tehát semmi ok a csodálkozásra az Opel Elegant autó miatt....
A 83 millió lakosú Németországban 56 millióan vannak munkaviszonyban. Egy közülük a mi takarítónőnk. Biztos vagyok benne, hogy legtöbbjük legalább Opellal jár dolgozni, ha távol lakik munkahelyétől, hiszen az Opel gyár termékei az egyik legolcsóbb autótípushoz tartoznak, annak ellenére, hogy rendkívül jó minőségűek.
És nem csupán József Attila verse jut eszembe, amikor ezt a kis hétköznapi jegyzetet leírom. Megkérdezem önmagamtól: otthon, Vajdaságban hogyan élnek a takarítónők, futja-e nekik akár egy harmicéves Zastavára?
