A Balkán csodálatos állatvilága

A jégkorszakban, amikor szinte az egész Föld jég alatt volt, a Balkán területe volt az egyike annak a 35 pontnak, amit nem borított be a jég, a fagytól menekülő állatok számára menedékhelyként szolgált. Habár később az állatok többsége elvándorolt más vidékekre, a Balkán-félsziget gazdag állatvilággal büszkélkedhetett – emelte ki Paunović Ana, a belgrádi Természettudományi Múzeum kurátora a belgrádi Collegium Hungaricumban A Balkán csodálatos állatvilága címmel megtartott előadásában.

Kiemelte, a Balkán török eredetű szó, erdős hegyláncot jelent. A Balkán-félsziget a Balkán-hegységről kapta a nevét, amit Szerbiában Stara planinaként ismernek. Az elmúlt évtizedekben ez a hegyvidék rendkívül népszerűvé vált, egyre több szálloda nyílik itt, sípályák működnek, egyre több minivízerőművet építenek. Ezek a beruházások azonban negatívan hatnak a hegyvidék élővilágának biológiai sokféleségére.

– A területre jellemző mészkőnek köszönhetően számos barlang alakult ki, üregek, mikroélőhelyek létesültek, ahol számos alfaj vagy talán még egy külön faj is kifejlődhetett – emelte ki a kurátor.

Miután Paunović herpetológus, akinek szakterületét a kétéltűek és hüllők képezik, a Balkán állatvilágának bemutatásakor a kétéltűek és a hüllők kerültek előtérbe. Mindenekelőtt, a Balkánra jellemző barlangi vakgőtét emelte ki, amelyre a szlovéniai Postojnai-cseppkőbarlangban bukkantak rá, de elsősorban a Dinári-hegység lakója. Rámutatott, ez egy kétéltű, és bár hasonlít a gyíkra, mégsem hüllő. A kurátor csupán a sötétség uraként emlegette a rendkívül ritka fajt, hiszen a barlang nagy mélységeiben él.

– A barlangi vakgőte akár 30 centiméterre is megnőhet, így a barlangok óriásának is tekinthetjük, hiszen a barlang lakói általában apró rákok vagy éppen rovarok. Mivel nagy mélységekben él, a szeme visszafejlődött, ennek ellenére két pont látható a szeme helyén. Érdekessége, hogy a felnőtt egyedeknél megmarad a kopoltyú. A nem túl fejlett mellső lábán három, a hátsón két ujj található. A lapos farok pedig a mozgásban segíti, így a mozgása az angolnáéra hasonlít – tudtuk meg.

Érdekessége, hogy hasonló bőre van, mint az embernek (ezért a délszláv nyelvterületen emberhalnak nevezik – čovečija ribica), a világosságra sötétebbé válik, majd amikor az állatka újra sötétbe kerül, kivilágosodik. Ennek ellenére 1986-ban rábukkantak fekete változatára szintén Szlovéniában.

Megtudtuk, 1935-ben a Postojnai-barlang igazgatósága 5 példányt ajándékozott a magyarországi Baradlának, az ottani barlangban szerették volna elszaporítani, ám a sorsuk ismeretlen, valószínűleg nem sikerült a kísérlet. Az áttelepítés egyedül Franciaországban sikerült.

A Balkán-hegység egyik ritka lakója a földikutya, amelyet miután a föld alatt vájt járatokban él, nagyon ritkán jön a felszínre, ritkán látni. Alkalmazkodott a föld alatti élethez, így a szeme helyén bőr és szőr van, fülkagylója sincs, hatalmasak a fogai, amitől veszélyesnek tűnik, de rendkívül puha szőrzetű rágcsálóról van szó, amely a fogait a gyökerek rágása mellett ásásra használja. A vakonddal ellentétben a mellső lábaival csupán a kiharapott földmennyiség eltávolításában segít. A földikutya magányosan él, csak a párzás idejére keresnek maguknak társaságot, egyébként 10 centimétertől 4 méter mélységig terjedő, saját folyosórendszerben mozognak.

Jellemző rágcsáló még a közönséges ürge, amely megtalálható például a Delibláti-homokpusztán. Ő is, csakúgy, mint a földikutya, a téli időszakban hibernációban van, és ő is hosszú földi járatokat készít magának. Amíg a Balkánon ritka lakónak számít, Magyarországon gyakrabban előfordul, ennek ellenére védett állat.

A baglyok is nagyon kedvelik a Balkán-félszigetet, habár nemcsak itt fordulnak elő, hanem jellemzően  az egész világon megtalálhatók. Mint arra a kurátor rámutatott, megközelítőleg 200 fajta bagoly ismert, amelyek között vannak kis testű, de egészen nagy testű baglyok is. A kis testű baglyok nem rágcsálókkal, hanem rovarokkal, éjjeli lepkékkel táplálkoznak. Európában, így nálunk is a legnagyobb testű bagoly az uhu vagy nagy fülesbagoly. A nagy szemük miatt, illetve a tollazatuk kialakította arcmintájuk miatt emlékeztetnek az emberre, így számos babona fűződik hozzájuk. Érdekesség, hogy az uhu nem tudja a szemgolyóit mozgatni, ezt a fejével kompenzálja, így több mint 180 fokot is el tud fordulni az egyik vagy a másik irányban.

A Balkán-félsziget legnagyobb testű ragadozója a barnamedve, amely bár a síkságon és a hegyvidéken is megfordult, a civilizáció terjedésének következtében mára már a magasabb hegységekbe szorult vissza. Nagyon szimpatikus, nagy testű emlős, mégis veszélyes lehet, ha nem érzi biztonságban magát, különösen az anyamedve harcias, amikor a kicsinyeit védi. A 100–300 kilogrammos egyed mintegy 50 kilométer óránkénti sebességgel tud futni. A Tara természetvédelmi övezetben etetőket is kihelyeztek a medvék számára, hogy megőrizzék a fennmaradó példányokat, egyre kevesebben vannak ugyanis. Sajnos ilyen sora van a hiúznak is. Egyre csökken a népessége.

Szerbiában a barnamedvék három populációja maradt fenn, az egyik a Dinári-hegységben, a másik a Balkán-hegységben, harmadik a Kárpátok hegyvonulataiban.

A Balkán legnagyobb kétéltűjének a foltos szalamandra számít. Élénk színe mérgező voltára utal. Habár súlyos mérgezést nem okoz, de ha nem mossuk meg a kezünket, miután megfogtuk, és megdörzsöljük a szemünket vagy arcunkat, kellemetlen pirosodás jelentkezhet, perzselő érzést válthat ki – figyelmeztet Panunović Ana. Rámutatott, a házikedvencekre, kutyákra és macskákra veszélyt jelent, toxikus, ha megeszik. Rendkívül ritka és védett fajról van szó.

Amíg a szalamandrához is számos babona fűződik, a Balkán-félszigeten a denevéreket is nem egy hiedelem övezi. Egyes egyedek egymagukban az erdőben szeretnek élni, míg mások kolóniákba csoportosulva fordulnak elő. A legnagyobb denevérkolónia Kelet-Szerbiában található, Zlot falunál, a Vernjikica barlangban, ahol akár 50 ezer egyed is előfordul egyszerre.

A Balkánon a legfélelmetesebb hüllőnek a homoki vipera számít. Az orrán található szarvacska különbözteti meg kígyótársaitól. Amíg a nőstények világosbarna színűek, a hímek sötétebbek. Éjjel vadásznak. A mérges kígyók közé tartoznak. Szerbiában a homoki vipera és a keresztes vipera harapása ellen van ellenszérum, de mint arra a kurátor rámutatott, ezek a kígyók ugyan harapással támadnak, ha veszélyben érzik magukat, várhatóan nem eresztik ki a teljes mérgüket, ha nagy testű emlősről vagy emberről van szó, hiszen az a méreg a vadászathoz kell, így takarékoskodnak vele.

Felhívta a figyelmet, ezek a mérges kígyók nem nőnek egy méternél hosszabbra. Hozzátette, a mintájuk miatt össze szokták téveszteni más, nem mérges kígyókkal, így arra hívta fel a figyelmet, hogy a mérges kígyók soha nem csapnak zajt, nem sziszegnek, a sziszegés a nem mérges kígyókra jellemző, így próbálják elűzni ellenségeiket. Érdekesség azonban, hogy a homoki vipera kicsinyeinek, már a ceruzanagyságúaknak is, van méregfoguk.

A ragadozó halak közül a csukát emelte ki, amelynek akár 700 apró foga is lehet. A tengeri halakkal összehasonlítva nem a leggyorsabbak közé tartozik, de így is 60 kilométer óránkénti sebességgel tud úszni. Rendkívül mozgékony halról van szó, amely rátámad mindenre, ami mozog a vízben. Halakra vadászik, de akár rákokat is ehet, és ha nincs mit ennie, akár saját fajtáját is megtámadhatja. Mégis nagyon fontos szerepet játszik a természetes kiválasztódásban, hiszen elsősorban a beteg egyedeket támadja meg.

A kurátor rámutatott ugyanakkor, hogy az ember meggondolatlan lépéseinek következtében tavaly számos egyed veszélybe került, így például a csuka túltelepítése is veszélyt jelentett más halfajokra. Hangsúlyozta, tisztában kell lenni azzal, hogy egy faj kihalása harminc másikat sodor veszélybe.