Nem szakadott meg életük napja

Közép-Gyijmes-Lok végénél a völgyben néhány óriásnagyságú bükkfa magaslik fel: bükkreng (így hívják a csángók a rengeteget) volt, mely az itt kezdődő Gyimesbükknek a nevét adta. Itt szalad be a Bálványos patak, háttérben felötlik a Hosszúhavas és a magas Bálványos. A vidék itt sokkal vonzóbb küllemet ölt, ennek fő oka, hogy a hegyek e tájat nem kopárosították el, hanem minden oldalról szép fenyves erdők által árnyaltatnak.

Így ír a Székelyföld leírása című munkájában 1868-ban, a legnagyobb székely, Orbán Balázs erről a vidékről, a Gyimes-szorosról, melyet délen a Tatros vize zár, így jelölve meg egykor két ország, ma két világ képzeletbeli határát, ahol a szép fenyves erdők mára erősen megritkultak. A zord időjárás és a többségi nép jóindulatának hiánya nem kényezteti a madéfalvi veszedelem után a Kárpátokon túlra csángált, majd itt is meghúzódó székelyek utódait. A szorgos, istenfélő nép, amelynek örökké a kevésből kellett az elegendőt megteremtenie, még ma is többet keresztel, mint amennyit eltemet! Így nem szakadott meg élete napja.

A Gyimesi-szorost záró települést 1600-ban Gijmes néven említik először. 1910-ben 6298 lakosa volt, ebből 4373 magyar, 1725 román, 109 német. A trianoni békeszerződésig Csík vármegye Szépvízi járásához tartozott, 1950-ben azonban Bákó megyéhez csatolták. A 2011-es román népszámlálás alapján a községnek 5094 lakosa van, közülük 3024 magyar és 1989 román nemzetiségű. Ennyit röviden arról, hogy hol is járunk.

Nem a felpántlikázott budapesti zarándokvonatokról, sem Deáky Andrásról és dunakeszi segítőiről akarok írni, akiknek köszönhetően, mindannyiunk örömére világgá röppent a Tatros partján álló, felújított 30-as számú vasúti őrház története. Az ma már nem a határt, csupán önmagát, emlékeket, és hitem szerint a reményt őrzi. A megmaradás reményét. Az ezeréves keleti határ mezsgyéjén álló, a 17. században emelt Rákóczi-várról sem akarok írni. Romjairól nézelődünk, fényképezünk. Szemben temetési menet halad. Erről szeretnék beszélni, mert az életről gondolkozom. Lefelé igyekszem azon a meredek lépcsősoron, amelyen Láncz András csíkszentgyörgyi lovas székely katona 1789-ben lovával fel- és lelovagolt, holott egyetlen botlás úgy neki, mint a lovának rögtöni pusztulását okozta volna – áll a gyimesi harmincad jegyzőkönyvében, melynek szövegét egy márványlapon olvastam az előbb még felfelé lépdelve. Egy jó fotó reményében sietek a szoros túloldalára.

Valahogy úgy fogja a sötétlő, kora őszi felhő a napot, mint a gyászolók szívét a fájdalom. A Kontumáci kápolna szomszédságában asszonyt temetnek, ötvenhárom évet élt. Nem sok adatott meg neki. Voltak így mások és leszünk így mi es – olvastam valamelyik székely kapun, vagy csak kitaláltam? Nem tudom. Rozáliát Salamon József plébános búcsúztatta a lobogókkal közrefogott sírhely előtt. Ide szekéren hozták fel a halottat, akinek nem sok választása van már. Megfáradt testét az elmúlás viszi lefelé, a gyászoló közösség pedig emlékét, innen a gyimesbükki temetőből magával, hazafelé. Így bizonyítva, hogy a halálban is van reménység, hiszen ki rövidebb, ki meg hosszabb időre a hozzátartozók, a közösség emlékezetébe költözik, velük jár, kel, dolgozik, ünnepel, amíg arca meg nem kopik, amíg emlékét gyermekeinek továbbadva, annak hordozója is meg nem hal. Így épül az élet, halállal is. Benne az ősök emléke és a gyermekek reménysége mellett a hit, a harmadik tartópillér, amelyre gondjaitól megfáradva támaszkodhat az ember. S teszi, aki élete teljében is látja mulandóságát.

– Dicsértessék! – köszönök a temető kapujánál a plébánosnak. Arca a csíksomlyói búcsú közvetítéseiből ismerős. A keresztelők és temetések arányáról kérdezősködöm.

– Az idén 31 keresztelőnk volt, és ez a 21. temetés, amit most végeztünk. Tíz éve vagyok itt, általában harmincöt-negyven keresztelőnk van évente, és néhánnyal kevesebb temetésünk. A gyimesbükki új templom alapját 1926-ban helyezték le, de csak 1976-ban épült fel Dani Gergely plébános vezetésével. Ez volt a legnagyobb katolikus templom, amelyik Ceausescu idejében Erdélyben felépült. Erős a gyimesiek hitvilága, és nem csak külső hagyomány, hanem valóság, élet. Az új kihívások mégis hatással vannak rájuk is. Sokan futottak világgá. Nemcsak Magyarországon, hanem távolabbi országokban, még Dániában is dolgoznak. Elsősorban mezőgazdasági munkákat végeznek, sokszor messze lakott területektől, így a vasárnapi szentmise látogatása el-elmarad, vagy lehetetlen. Ezt fájlalják legjobban, erre panaszkodnak leginkább gyimesi híveim, amikor hazajönnek. Maga a hitélet kegyelem dolga, de ápolni is kell.

Végül elmondom, honnan jöttünk, mi járatban vagyunk itt és Gyergyószárhegyen is, ahova a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete meghívására érkeztünk.

– Nem tudom, akkor mért érdeklődtek többször nálam a rendőrök telefonon?

Furcsa végszó 2013-ban. Részletek iránt nem érdeklődöm Salamon József plébánostól. Ő sem mondja. Elköszönünk. A Gyimesben csak a nappalok és az éjszakák hidegebbek.