A Végső kőművesmester testvérek Verbászon szinte egymás melletti épületeken dolgoznak
A tavalyi polihronói (görögországi) nyaralásunkat a szokottnál is szórakoztatóbbá és felhőtlenebbé tette egy vidám társaság. Már az autóbuszban felfigyeltem a magyarul-szerbül egyaránt viccesebbnél viccesebb történeteket, beszólásokat ontó feketicsi fiúkra. A kedélyes társaság a strandon is naponta meglepett bennünket üdítő mesékkel, sztorikkal, vagy csak egymás közötti perlekedéssel tette színesebbé a nyaralásunkat. Soha sem unatkoztak sem ők, sem mi. Megkacagtattak bennünket, és közben ők is pihentek.
Volt mit levezetniük, hiszen egész évben keményen dolgoznak, Végső János kőművesmester és alkalmazottai, Tumbász János, valamint Őri Zsolti. Címet, telefonszámot cseréltünk, megígérvén, hogy majd összefutunk, beszélgetünk, barátkozunk, persze nem lett belőle semmi.
János kőművesmester lelkes csapata
Most, hogy betört az elviselhetetlen kánikula, eszembe jutottak. Vajon ők kinn az építkezőhelyen hogyan tűrik ezt az embert próbáló időjárást? Gondoltam rájuk, s felhívtam János mestert. A tőle megszokott jó kedéllyel üdvözölt, nyomban invitált, jöjjek, náluk úgy sincs nyári szabadság, megállás nélkül dolgoznak a tűző napon is.
Most éppen Verbászon építkeznek.
Tikkasztó hőség fogad a helyszínen, sehol egy kis árnyék, áll a levegő. A verbászi hűvös főutca mögött, a kertek alatt nyitottak egy új – egyelőre – zsákutcát, amelyet Despota Stevan névre kereszteltek el, s ott gomba módra szaporodnak az új házak. Végső János és csapata az Elnöki Villának keresztelt építkezésen tevékenykedik a tűző napon. Délután két óra van. Egy árva lelket se látni a környéken. Az emberek valószínűleg megebédeltek és sziesztáznak. Nem így János legényei, akik igaz, hogy kicsit andalító tempóban, de mégis teszik a dolgukat. Hatan vannak. Vidáman, viccelődve építik a lakóház garázsát.
– Hogy lehet ebben a hőségben dolgozni?
– Bizony, nagyon izzadunk, amikor már nem bírjuk tovább, akkor árnyékot keresünk, ha nincs, akkor meg-megállunk és gyakran isszuk a hideg vizet, mert egyébként nem lehet kibírni – válaszol a mindig mosolygó Tumbász János, az egyik azok közül, akik tavaly Görögországban nyaraltak. Mondja is, hogy biztos jobb lenne Görögországban lenni, de mit csináljanak, ha nekik ilyenkor van a főszezon. Megkérdezem tőle, hányas faktorú krémmel szokta kenni a bőrét, és mikor megy szabadságra? Mire ő szinte felkacag, és így szól:
Tűző napon, az állványon kell dolgozni, reggeltől késő délutánig
– Megszokta a bőröm a napot. Nem kenegetem én semmiféle krémmel. Nyaralni meg mi télen szoktunk, amikor nincs munka. Az építkezés nagyon időjárásfüggő. Igyekszünk kihasználni a jó időt. Tavaly például karácsonyig dolgoztunk, majd három hónap pihenőnk volt. Az sem jó. Nem szeretem egyébként a nagy meleget. Nehezen bírom. A hidegtől jobban lehet védekezni, fel lehet öltözni, el lehet bújni, a meleg ellen meg nem sok fegyverünk van. Legfeljebb bemegyünk az épületbe egy kicsit hűsölni.
Zsolti és Jani azt mondják, bírják a meleget. Igaz, a görögországi strandon kellemesebb, mint az építkezés tövében
Végső János, a vállalkozás vezetője, megbecsült mester, azt mondja, megszokták ők ezt. Az építőiparban dolgozók kénytelenek elviselni a hőséget, mert olyan a munkahelyük, hogy ott nem lehet klímaberendezést felszerelni.
– Amikor elfáradunk, akkor leülünk egy kicsit az árnyékba. Megszoktuk mi ezt. Különösebb védekezési módunk nincs. A víz fogy rendesen. Személyenként naponta négy liter, ha nem több, lehűtött ásványvizet is megiszunk. A közeli üzletből hozzuk. Ott jól lehűtik. Valamikor ez sem segít. Ha borzasztó meleg van, akkor félrehúzódunk és sóvárogva gondolunk vissza a téli időszakra.
– Megy-e a társaság az idén nyaralni?
Ennyi vizet ittunk meg eddig
– Sajnos nem, mert a télen, amikor be kellett volna fizetni, éppen nem volt munkánk, és nem tellett rá. Egyébként karácsonytól március 24-ig nem dolgoztunk. Azután jött ez a lehetőség. Most itt vagyunk Verbászon, már ez az épület lassan elkészült itt a Stevan despota utcában, 650 euróért kínálják majd négyzetméterét, s nekünk minden bizonnyal itt a szomszédságban lesz lehetőségünk dolgozni. Ezután a Monaco villát építjük, ezért ősszel nem lesz időnk nyaralni. De hát a mi szakmánkban úgy van, hogy akkor kell dolgozni, amikor van munka.
– Az építőipar felett nagyon tornyosulnak a felhők mostanában, mindenki panaszkodik, hogy nem megy.
– Én szerencsére nem tartozom közéjük. Nekünk van munkánk, sőt az egész családom itt dolgozik Verbászon. A bátyám vállalkozásában dolgozók három építkezéssel odébb tevékenykednek, az öcsémék meg az autóbusz-állomásnál építenek. Kölcsönösen kisegítjük egymást, csak szólnak, hogy mi kell, szerszám vagy focni, s máris gyújtjuk a kombit, megyünk a másikhoz. Kőművescsalád a miénk. Én apámmal dolgoztam 2005-ig, a haláláig. Ő volt a mesterem. A másik két testvérem meg külön céget nyitott már korábban, mert az édesapám azt mondta, hogy négy okos nem fér meg egy helyen, legyen nekik külön vállalkozásuk. Tavaly ők ketten is szétváltak, így most három Végső építő cég van. Talán azzal magyarázható, hogy folytonosan van munkánk, mert jó, elismert mesterek vagyunk a környéken. Apám 36 évig volt iparos. Nála tanultam meg az építkezés fortélyait, s immár nekem is húszéves gyakorlatom van.
– Biztos korán kezdte.
– Bizony, 12 évesen a nyári szünidőben folyton ott lábatlankodtam a családi vállalkozásnál, téglát hordtam, és lestem az építkezés tudományát. Főképp persze fizikai munkát végeztem, s megindultam szépen felfelé a szamárlétrán a legalsó foktól odáig, ameddig most eljutottam. Emlékszem, édesapám mindig azt mondta, kisfiam, ugye, nem akarsz leülni, itt dolgozni kell. Intett, hogy leülni nem lehet, mert rossz példával áll elő az a mester, aki így tesz. S egyébként is mi lenne, ha mindenki odaülne mellé – míg ezt mondja, beinvitálja a munkatársait az épületbe, ahol árnyék is van bőven, és sokkal kellemesebb a légkör, és egy hatalmas sztiroporcsomagot tesz a szoba közepére, mondván, ez az ülőgarnitúra, foglaljon mindenki helyet. Majd folytatja a történetét:
Az építőhely közelében több házat is terveznek. A következő villát Monacóról nevezték el
– Gyerekkoromban is nagyon szerettem az építkezéseket. Emlékszem, középiskolásként hetente két-három napot lógtam, csakhogy a munkások között lehessek, s mára nekem van vállalkozásom hat munkással, akik után folyamatosan fizetem a betegbiztosítást és a nyugdíjat, és persze rendszeresen kapják a fizetésüket. Barátok, szomszédok, jó ismerősök és rokonok azok, akiket én foglalkoztatok. Szeretnek hozzám jönni, azt mondják azért, mert itt mindig jó a hangulat. Feketicsiek vagyunk mindannyian, összetartó, vidám társaság, mert ha jó a hangulat, akkor a munka is könnyebben megy.
– Ezek szerint a válságot nem is érzik?
Árnyas helyre, a ház egyik szobájába térnek be megpihenni a tikkasztó hőségben
– Most nem, de télen hónapokig nem dolgozunk, viszont kiadások vannak, úgyhogy akkor egy kicsit nyikorog a dolog. De hát túl kell élni. Tavaly még Boris Tadićon is segítettem. Az állami támogatást felvettem és két gyakornokot alkalmaztam. Úgy tűnik, az idén vége lett ennek a programnak, most még ezt sem adják. Azt mondhatom, hogy amikor dolgozunk, akkor kifizetődik. Mindig odafigyelek arra, hogy a szabályokat betartsuk – mondja a kőművesmester, majd büszkén mutatja élénkzöld trikóját. Mindegyikükön ugyanilyen trikó van, hátuljára rányomtatva a cég védjegye, akár reklámszöveg is lehetne, noha, mint mondják, a jó bornak nem kell cégér.
