A Bucka–Gányó új „lakói”

(Molnár Edvárd felvételei)

Amikor befordultunk az utcába, nem volt nehéz megtalálnunk a házat. A hang után mentünk, a kopácsolás, fúrás, faragás, csiszolás hangját követtük. Majd a hangok után előtűntek a képek is: a ház előtt hárman hajoltak egy-egy jókora fadarab fölé, hogy a dió-, meggy- és tölgyfák törzsei a természet alkotása után emberi műalkotásokká váljanak. Az egyikből kézfogás készül, a másikból ölelkező gyerekek. Az alkotóik szlovén szobrászok, akik szabadkai és topolyai festők, szobrászok, fafaragók társaságában egy hetet töltöttek a szabadkai Bucka–Gányó Művésztelepen.

Amikor ellátogattunk Gál Józsefhez, a művésztelep vezetőjéhez és a nyolc szorgos alkotóhoz, már megcsodálhattunk néhány kész és majdnem kész munkát is.

– A szlovének hoztak magukkal olyan szerszámokat is, amelyekkel a mi fafaragóink nemigen találkoztak. Kővel és fával is dolgoznak. Itt most a fát faragják. Van egy szövetségük, onnan jöttek. A szobrok itt maradnak, némelyikről már tudni, hogy hová kerül. Az ölelkező gyerekek szobrát például Bajmokra, az ártatlanok sírjára szánom. Van úgy, hogy már megvan, hogy miket kellene csinálni, és már amikor meghívom az alkotókat, elmondom nekik, hogy mi az, amit a szabadon választottak mellett jó lenne elkészíteni, és az ilyesmit is szívesen fogadják. A szlovének szövetségével vettem fel a kapcsolatot, és a vezetőnek elmondtam, hogy például Hunyadi János-szobrot is kellene készíteni. Aki ezt vállalta, felkészülve jött, fotót is hozott. Nagyon fegyelmezetten és szorgosan dolgoznak. A fatörzsek jó részét én vásároltam, de megtörténik az is, hogy megkérdezik: kivágtunk egy fát, kell nektek? Persze az ilyennek is örülök – mondta a házigazda, miközben sétát tettünk a kertben a fafaragók között. Közben felfedeztem, hogy a ház kutyái új társat kaptak – fából. A csaholóknak ezzel talán még nincs is gondjuk, ám a jókora csont is fából van... És a kerti tóhoz is új lakó, egy harcsa érkezett az önként odaszegődött hús-vér teknősbéka mellé. Csakhogy ez a jókora hal nem a vízben fog lakni, hanem mellette, mivelhogy fából van. A szabadkai Bozsik Ferenc szobrász készítette, akit meg is találunk a kert egyik zugában. Máris újabb munkán dolgozik.

– Egy lopótök készül, amivel a bort lopták ki a hordóból – mondja kérésemre, mert mivel még csak a megmunkálás elején tartott, nem találtam ki, hogy mit alkot a szobrász. Azonban csakhamar elképzeltem, miként fog kinézni, mert megtudtam, hogy egy indákkal, levelekkel és szőlőfürtökkel körülfont emberfejet ábrázoló lopótök lesz.

– Pontosan meg kell tervezni, hogy mi hogyan fog kinézni a szobron, vagy közben lehet alakítani, változtatni az elképzelésen? – jutott eszembe a kérdés a szemléletes leírás kapcsán.

– Közben nehéz változtatni, és jobb előre megtervezni, mert elvenni lehet, de hozzátenni már nem. Amit már lefaragtam, az nem tud visszakerülni.

És arról is hallhattunk, hogy a hárs ugyan a legjobban megmunkálható fafajta, de nem időtálló a szabadban. Arra legalkalmasabb a tölgy- és az akácfa. A lopótök diófából készül.

Nem csak a kertben folyt a munka. A konyha csendjébe burkolózva Zsáki István topolyai festőre leltünk. Éppen egy tájképet készített pasztellel. Egy elkészült képet is láttunk. A csendélet mellett ott voltak a modellek is: a paradicsomok egy tálban.

– Ha van modell, és azt akarom, hogy hasonlítson is rá, akkor az a kép könnyebben elkészül. Az a nehezebb, amikor úgy akarom, hogy a kép hasonlítson is meg ne is valamire, és modell sincs hozzá. Most éppen az erdő „szenvedtet” meg, de persze ez a kínlódás is jó érzés tud lenni – mondta mosolyogva, miközben meg se állt az alkotásban, a színek között válogatott, színezett, így kétség sem fér hozzá, hogy a „kínlódás” ellenére csakhamar a csendélet mellé kerül a befejezett tájkép is, hogy ezek a képek is gazdagítsák a Bucka–Gányó Művésztelep mintegy 350 darabból álló gyűjteményét.

A Bucka–Gányó új „lakói”

Fafaragók és festők között a szabadkai művésztelepen