Immár a negyedik évadában robog a Magyar Szó Taxi, napilapunk videós műsora. Akik követik, azok már jól tudják a koncepciót, akik nem, azoknak pedig gyorsan bemutatom: minden héten beül mellém valaki a Taxi anyósülésére, akivel autókázás közben különféle témákról beszélgetünk. A műsorban felbukkannak a már korábbról ismert arcok, de igyekszünk olyan személyeket is bemutatni, akik eddig meghúzódtak a háttérben, azonban munkájukkal nagyban hozzájárulnak egy-egy intézmény működéséhez vagy egy adott közösség életéhez. Az elkészült műsorunkat a Facebook-oldalunkon, a YouTube-csatornánkon és az online felületünkön tekinthetik meg, az interjú szerkesztett formáját pedig hétvégi lapszámunkban olvashatják.
Különleges mesterség, különleges ember – így lehetne legjobban jellemezni Lukácsi Pap Andreát, aki nemcsak Szerbia egyetlen bejegyzett kovácsa, hanem az egyetlen nő is, aki hivatalosan űzi ezt a szakmát. Olyan hivatást választott, amely hagyományosan férfiakhoz kötődik, ő azonban bátran megtalálta benne a saját útját, sőt, az örömét is. Andrea szenvedéllyel beszél arról, mennyire szereti a munkáját – számára a kovácsolás nemcsak mesterség, hanem kreatív önkifejezés is. Úgy tartja, mindenkinek érdemes belefogni abba, ami igazán érdekli, akkor is, ha az elsőre szokatlannak tűnik. Ő maga épp ezt az utat járta be: nőként egy szokatlan, de annál különlegesebb hivatásban találta meg önmagát.
■ Honnan az ötlet, hogy továbbvidd édesapád szakmáját?
– Ez úgy alakult, hogy apukámmal és anyukámmal nap mint nap jártam a műhelybe. Valahogy természetes volt, hogy megtanultam használni a szerszámokat. Később kisebb feladatokat is rám bíztak. Előfordult, hogy a nyári szünetben ott dolgoztam, hogy egy kis zsebpénzt keressek. Miután elvégeztem a középiskolát, nem találtam olyan munkát, ami igazán megfelelt volna nekem. Apukám akkor éppen egy olyan munkába kezdett bele, amelyhez több emberre volt szüksége, és felajánlotta, hogy dolgozzak vele, legalább addig, amíg nem találok mást, amit jobban szeretnék végezni. Eldöntöttem, hogy megyek vele dolgozni. Eleinte kicsit nehéz volt, piszkos, koszos munka ez, elsőre nem is igazán tetszett. Idővel egyre jobban megszerettem, és egy ponton úgy döntöttem, maradok, és apával dolgozom. Különösen büszkék vagyunk arra, hogy Újvidéken, a zsinagógában felújítottuk a csillárokat. Két évvel ezelőtt pedig Újvidék központjában, az Uspenska templom körül készítettük el a kerítéseket. Egy részét felújítottuk, de készítettünk újakat is, továbbá kapukat. Büszkék vagyunk arra is, hogy Karlócán felújítottuk a pravoszláv templom óráját. A műhelyünk ugyanis toronyórák felújításával is foglalkozik. Az ottani különlegesség, hogy két torony van, és mindkét toronyban működik az óra. A mechanizmusát is felújítottuk, és erre a munkánkra is nagyon büszkék vagyunk.
■ Mi ösztönzött arra, hogy Kátyra költözzetek? Itt tényleg szórványban él a magyarság.
– Amikor eldöntöttük a férjemmel, hogy ideje lenne saját házat vagy lakást vásárolni, még a központban éltünk, albérletben. Eredetileg egy tömbházban szerettünk volna lakást venni, de a férjem főnöke, aki egyébként szintén Kátyon él, azt mondta neki, szép és jó, amit mi elképzeltünk, de van egy jobb ötlete. Ajánlott nekünk egy eladó házat a településen. Azt mondta, jó áron van, nézzük meg, hátha megtetszik. Eleinte nem tudtam belenyugodni abba, hogy falura költözzünk. Városban nőttem fel, szeretem a nyüzsgést, a város nyújtotta mozgalmas életet, mégis megnéztük a házat, és gondolkodni kezdtünk rajta. Amikor megbarátkoztam a falura költözés gondolatával, úgy döntöttünk, megvásároljuk. Két év kellett a felújításra, utána beköltöztünk. Mondhatom, nagyon élvezem itt az életet. Leginkább a nyugalom fogott meg ebben a településben. Először azt gondoltam, hogy hiányozni fog a város, de amikor itt megtapasztaltam, milyen csendes és békés minden, rájöttem, hogy mégsem hiányzik annyira. A ház egy mellékutcában van, amit ugyan használnak az emberek, főleg azok, akik Tiszakálmánfalva (Budiszava) vagy Kabol (Kovilj) felé tartanak, de délután négy-öt óra után már alig van forgalom. Ilyenkor olyan csend van, hogy itt-ott hallani az állatok hangját. Ez a nyugalom nagyon megfogott. És persze az is hozzájárul, hogy van egy kis virágoskertem, ahol szeretem eltölteni az időt. Nagy öröm számomra, hogy ezzel foglalkozhatok. Ami pedig a helyi magyar közösséget illeti, nem tudom pontosan, mekkora arányban élnek itt magyarok, de az biztos, hogy kevesen. Régebben sokkal többen voltak. Személyesen egyetlen magyart sem ismerek itt.
■ Gyermekeid Újvidékre járnak iskolába, magyar tagozatra. Miért tartod fontosnak a magyar tannyelvű oktatást?
– Azért döntöttem úgy, hogy a gyerekeink magyar osztályba járjanak, mert én magam is Újvidéken, magyar tannyelvű iskolában tanultam. A férjem magyar származású ugyan, de nem beszéli a nyelvet. Úgy gondoltam, ha szerb tannyelvű osztályba íratnám be a gyerekeket, előbb-utóbb elfelejtenék a magyar nyelvet. Hiszen akkor valószínűleg mi is automatikusan szerbül kezdenénk el beszélni otthon, és ezáltal a magyar háttér lassan kikopna az életükből. Ezt megbeszéltem a férjemmel is, elmondtam neki az érveimet, és végül úgy döntöttünk, hogy a gyerekek járjanak magyar tannyelvű általános iskolába. Aztán, ha eljön az ideje, a középiskolát már ők választják, és azt is, milyen nyelven folytatják. Egyébként amikor beírattuk a kislányunkat az iskolába, még nem is tudtam, hogy létezik a Magyar Nemzeti Tanács által biztosított utazási támogatás. Később, amikor Kátyra költöztünk, találkoztam egy anyukával, aki szintén Újvidékre hozza a gyermekét iskolába. Ő említette, hogy lehet ilyen támogatásra pályázni, és elmagyarázta a kérvényezés folyamatát. Ennek köszönhetően jutottunk mi is ehhez a támogatáshoz.
■ Húsvét van. Hogyan ünnepeltek a családban?
– Nagyon szeretünk húsvétkor összegyűlni a családdal. Ilyenkor ott van a nagymama, a nagytata, a nővérem a családjával, és együtt ünnepelünk. Ezek az alkalmak mindig nagyon meghittek. Nagypéntek általában a készülődésről szól: ilyenkor tojást festünk és süteményt sütünk. Ezt különösen élvezem, mert igazi ünnepi hangulatot teremt. A húsvéti asztalról természetesen nem hiányozhatnak a klasszikus fogások, de számomra vannak olyan sütemények, amelyek szinte kötelező elemei az ünnepnek. Az egyik ilyen a fonott kalács. Ezt húsvétvasárnap reggelén, mindig frissen sütöm, hogy az ünnepi reggelinél, a sonka és a tojás mellett illatozzon az asztalon. A másik elmaradhatatlan finomság a zserbó. Egyszerűen nem telhet el húsvét nélküle, az egész család nagyon szereti.
