A legszívesebben józanító, még inkább, kijózanító nosztalgiát írtam volna, híven a szabadkai repülősök hol baráti, hol humoros, hol cinikus, olykor mellbevágóan meghökkentő, pillanatokra kegyetlenül ható megjegyzéseihez, közbevetéseihez. A boldogabb időkben, amikor még zsongott az élet az Ivan Sari ć Repülőklub békovai sportrepterén, egy-egy repülési nap után, már oldottabb hangulatban, de kibeszélték/kibeszéltették egymásból azt is, amit jól végeztek, de azt is, amit jobban is csinálhattak volna, vagy éppen eltoltak a feladat végrehajtása során. Az időnként komolyabb okítás után következett a repülős értelemben vett feketeleves, ami már igazi oldódásnak számított, a feloldozó és bátorító kérdéssel együtt: Ki a jó ejtőernyős? Siklóernyős? Sárkányos? Motorospilóta? A választ szinte az első pillanattól kezdve megjegyezte minden repülős palánta: az, aki holnap is kiugrik a gépből! Aki holnap is felszáll!...
A százéves repülésre emlékezve a veterán repülősök az utóbbi napokban nosztalgiával, már-már fájó keserűséggel emlegetik a repülésben gazdag éveket, a baráti, az egymást erősítő, bátorítóan biztató beszélgetéseket, amelyeken egymás dolgain túl megvitatták a köznapiakat, mind földközelből, mind a levegőből szemlélve. Ilyenkor ötletekből sincs hiány. Elképedve hallgatják egyesek például az utóbbi hetek „mennykőcsapásként lesújtó” színháztégla-botrányát. A színlelt vagy színleltetett téglaszínjátékot. Annak idején örültek ugyan, hogy a tönkretett, lepusztított színház főnixmadárként születik újjá, de aggódni kezdtek, amikor a Panongrad, az építkezés első fázisának kivitelezője fölött sötét felhők kezdtek tornyosulni… Azt meg végképp nem értették, hogy mit keresnek a lebontott színház ősi téglái egy szántó közepén, Szabadka és Békova között? A reptérre menet naponta látták, amint a téglahalom egyre növekszik. Mi lesz ebből? Vagy mi lehetett volna belőle? Egyikük meg is jegyezte: „Ha már el akarták adni (habár ebben egyesek erősen kételkedtek, mások meg tudni vélték, hogy a szálak Belgrádba, egészen a kormányhoz vezetnek…), miért nem hirdettek meg nyilvános téglaárverezést?” Még ma is hiszik, hogy a tősgyökeres szabadkaiak (s nem csak azok) felvásárolták volna a régi, a mai méreteknél jóval nagyobb, osztrák–magyar monarchiabeli téglákat. Jó pénzért, amit a színház újjáépítésére lehetett volna fordítani. Néhány lokálpatrióta sárkányos a vitrinébe tette volna a „Ki ad többet harmadszor?...” árverésen vett téglát! Most kíváncsian várják:
Vajon lebontják-e az óriási falrendszert, amelyet a színháztéglákból építettek fel a szemük láttára a reptérre vezető út jobb oldalán? Nemrég filmezték, fényképezték, amikor a százéves szabadkai repüléstörténethez készítettek felvételeket.
Az eddigi jelek szerint csendesen emlékeznek meg Szabadkán a százéves repülésről. A klub sem tudta megvalósítani támogatás nélkül a korábbi években vázolt terveit, így nem jelenhet meg a fényképes repüléstörténet sem, amelyet szerb, horvát és magyar nyelven kívánt kiadni az Ivan Sarić Repülőklub, hogy így is megemlékezzen a város szülöttéről, névadójukról, a könyvelőről, a neves sportolóról, aki száz esztendővel ezelőtt tájainkon saját készítésű gépével szállt fel először. Alig egy évvel később, miután Párizsban megismerkedett a neves francia repülőssel, Louis Bleriot-tal, aki egyszárnyas Bleriot XI. gépével akkoriban készült a La Manche-csatorna átrepülésére (1909. július 25). Sarić gépe Bleriot-éhoz hasonlított, de méretei és műszaki megoldásai eltértek. Október 16-án lesz száz éve, hogy Sarić nyilvános bemutatórepülést tartott Szabadkán, amelyet több mint hétezren néztek végig. A következő évben Sarić újabb, erősebb repülőt szerkesztett, 1917-ben pedig kidolgozta a helikopter makettjét. Sarić gépének hasonmása (az eredeti darabok beépítésével) Belgrádban, Surčinban, a repülőmúzeumban van.
Van-e értelme, eszméltet-e valamennyiünket, főleg az illetékeseket a repülősök ébresztette nosztalgia? Értelme azért van, legalább önmagunk között, a repülőklubban megemlékezünk Ivan Sarićról, a repülés száz évéről Szabadkán.
