Ezúttal maradjunk csak az utóbbiaknál, hiszen ha jobban körülnézünk szűkebb környezetünkben, a kételkedők előtt is mind nyilvánvalóbbá válik, hogy a mesterek számának csökkenésével arányosan emelkedik az amatőrök száma. Elegendő kézbe venni egyetlen napilapunkat, amelynek nem maradhat ki száma valamely amatőr rendezvényről való beszámoló nélkül. Hétpróbás, tősgyökeres uborkatermelők nemzetközi uborkasaláta-készítő fesztiválokat rendeznek amatőr salátakészítők bevonásával, s úgyszintén hobbikovácsok kocsilőcs-bemutatókat, odáig menve ezen az újólag kitaposott úton, hogy immár az amatőr kotrók és kéményseprők is szeretnék kimutatni foguk fehérjét legalább egy körzeti létramászó versenyen.
Nyakunkon tehát a meggyökeresedés előtt álló hagyományteremtés kézzel fogható formája, megmaradásunk végső szalmaszála, a globális amatörizmus.
Vizsgáljuk meg közelebbről például a főzőversenyeket.
Már a szórványainkban is alig találunk települést, amelyik az elmúlt évek alatt képtelen lett volna magából kitermelni legalább egyszakasznyi, ha nem századnyi amatőr szakácsot.
Vajon ki ez a szerzet? Mármint az amatőr szakács.
Valószínűleg a mesterszakács ellenpárja. De mert, mondottuk volt föntebb, hogy jelenlegi jegyzetünk a másodvirágzását élő amatörizmust érinti, ejtsük el a mesterszakácsokat. Annál inkább, mert az amatőr- és a mesterszakácsok között létezik egy harmadik kategória is, amely ez idő szerint még mindig a legelterjedtebb, még sincs neve.
Mert ki volt, mi volt például az én apai nagyanyám – meg ne sértsem holtában se: öreganyám! –, aki szerintem a világ legjobb, legfinomabb, legízletesebb krumplilevesét főzte, amit nem itt teszek szóvá először a nyilvánosság előtt.
Öreganyám nem volt amatőr, de még csak szakácsnak se volt az, háziasszony volt, családanya, aki minden áldott nap gondoskodott népes családja ebédjéről. Többek között. Mert a főzés mellett egyéb dolguk is akadt az akkori falusi asszonyoknak. Arrafelé akkoriban még nem volt üzemi konyha, gyorsétkezdék se léteztek, a háziasszonyok, a családanyák otthon végezték sokszor háládatlan munkájukat, a legtöbben bizonyára nem amatőr módon.
Ma már mintha krumpli- és bablevesfőzésben is amatőr szakácsok vinnék a főszerepet. Versenyeket rendeznek számukra, babérlevél-koszorút helyeznek a győztesek homlokára. Az ember bármerre szimatol bele a levegőbe, a világ mind a négy égtája felől marhapörkölt illata érinti szaglószervét, egyre-másra, hétről hétre sütnek-főznek az amatőr szakácsok, nagy a heje-huja, a sose halunk meg.
Miközben a családi tűzhelyek lassan kialszanak. Amelyekről sokszor, sok helyen csak egytálétel került az asztalra, de ami olyan volt, hogy nem csupán az éhes gyomornak „nyújtott” táplálékot. Akik főzték, olyan fűszer volt a birtokukban, amilyet nem ismer se mester-, se amatőr szakács. De még a kifőzdék, a szegénykonyhák, sőt a gyorsétkezdék dolgozói se.
