Minthogy névre szóló meghívót nem kaptam az ENSZ legutóbbi közgyűlésére, amelyen a környezetvédelem bizonyos aspektusai voltak terítéken, kénytelen vagyok itt és ezúttal ismertetni meglátásaimat és tapasztalataimat ezzel kapcsolatban.
Akik munkásságomat eddig is figyelemmel kísérték, észrevehették, hogy nem vagyok híve, sőt határozott, kemény ellenzője, minden álszerénység nélkül vallom: elkötelezett harcosa azon célkitűzéseknek, amely szerint a Földünket körülölelő légréteg tisztaságát minden erőnkkel, akár anyagi áldozatok árán is megvédjük. Ilyeténképpen nem szeretem, sőt rühellem az emberi szervezetre, a növényekre, madarakra, rovarokra nézve a káros anyagokat tartalmazó kipufogógázok kipufogtatását utcákon, tereken, mezőkön, erdők és tengerek felett. Görbe szemmel nézem a Föld gyomrának mértéktelen kiszipolyozását, a halak életét veszélyeztető lúgok és savak folyókba, tavakba, sőt immár tengerekbe ömlesztését, de az is szúrja a szememet, ha a védett fajokat, például a csíkos bálnákat és a barna bundájú jegesmedvéket nem részesítik valódi értéküknek megfelelő támogatásban és védelemben.
Ugyanakkor megfigyeltem, hogy amikor ezeket a problémákat szellőztetni próbálja a világsajtó, minden negatív eredményt (!) a multik számlájára ír a közvélemény.
Nem tér ki viszont arra, amelyen kicsinységem megfigyelése alapszik, s amelyről a fent említett ENSZ-közgyűlésen szerettem volna beszámolni.
Arra ugyanis, hogy nemcsak a gyárosok, a nagykereskedők, a bankárok rontják itt a levegőt, hanem mi magunk, úgynevezett névtelen milliók is hozzájárulunk meggondolatlan, felelőtlen viselkedésünkkel környezetünk megcsúfolásához, megcsúfításához.
Hadd illusztráljam ezt itt most csak egyetlen példával. Új utcát nyitottak a környékünkön. Azelőtt is volt itt utca, de az már nagyon régi volt, a fejlődés azt diktálta, hogy az öreg családi házakat sorban lebontsák, s emeleteseket építsenek a helyükre. S mert a belvárosi sétálóutca kissé messze esett megroggyant csikóimtól, ezt választottam sétálóutcámmá. Minden áldott nap végigmegyek rajta én. Igen! Akácfákkal ültették végig. S amikor ezek a szép facsemeték kivirágoztak, láthatóvá vált, hogy lila akácokról van szó. De nem sokáig virágoztak, mert gyönge törzsüket a környezetvédelemben alultáplált utcai huligánok kitörték. A harmincból, csodák csodájára, három mégis megmaradt.
Ha meghívtak volna arra a látványos környezetvédelmi tanácskozásra, melyről kiderült, hogy mindenki ott volt, aki a témában számottevő, felszólalásomban elmondtam volna: a környezetvédelmet is, akárcsak a demokráciát, alulról jövő kezdeményezésekre kell alapozni. Sajnos nem hallgattak meg. Mert ott se voltam. Fütyülnek rám.
