Az autó engedelmesen haladt Szabadkáról Óbecse felé. A nap erősen sütött, a rádióból kellemes melódia hallatszott. A sofőr melletti utas elszunnyadt. A kocsi lassított, valaki becsapta az ajtaját. Az utas felriadt egy pillanatra. Stoppos – gondolta félálomban és folytatta a befelé nézést, közben félig lecsukott szemmel szemlélte a tájat, és az jutott eszébe, hogy éppen elhagyhatták Topolyát.
A zene szólt tovább. Hallgattak, a kilométerek fogytak.
A fékezésre nem lehetett nem felébredni. A vezető melletti utas félálomban érezte, hogy autójuk megáll. Mögötte a hátsó ülésen egy ismeretlen fiú ült, előttük kocsisor várakozott. A fiú megszólalt: – Már megint leengedték a sorompót! Amint beérkezik a vonat az állomásra – folytatta – a sorompót leengedik, aztán várni kell. Néha bizony elég sokáig. Nemrég szerencsétlenség történt itt. Valaki áthajtott a síneken, pedig a lámpa is működött, a sorompó is le volt engedve. Nem hitte, hogy a vonat valóban közlekedik.
Tizenöt perce ugrált már jobbra-balra a piros lámpa a jelzőtáblán. Közben a vonatkerekek zakatolása még mindig nem hallatszott, a sínpárok között csak egy árva tyúk kapirgált.
Az új útitárs eszmefuttatása elűzte a sofőr mellett ülő szeméből az álom utolsó foszlányait is. Figyelni kezdte a fejleményeket. A sorompó úgy festett, mintha gyártás közben elfogyott volna az anyag. Megfeleződött, egyik fele az út egyik oldalán, a másik a másikon őrködött a pálya felett. A piros lámpa pedig csak egyre figyelmeztetett, hogy tilos átkelni a síneken.
A hátuk mögül a sorból kikanyarodott valaki. Beleunt a várakozásba, vagy csak sietett, esetleg azt gondolta, hogy a lámpát túl korán és feleslegesen kapcsolták be? Ügyesen navigálva a sorompók között átjutott a síneken. Egy utasokkal teli autóbusz követte példáját. A következő autó vezetője nagyon óvatos ember lehetett. Vézna fiúcska szállt ki az autóból, alaposan szétnézett, aztán széles mozdulattal intett a vezetőnek – mehet. Miután baj nélkül átkelt a sínpáron, megállt a fiú mellett, felvette, majd gázt adva nagy sebességgel eltűnt. Több autó is minden nagyobb elővigyázatosság nélkül követte a példát. Egy kislány is áthajtott kerékpárjával a sorompók között és a síneken, utána egy asszony áttolta a biciklijét. Közben a vágány mindkét oldalán egyre többen várakoztak már az olyanok, akik rendszerint betartják a közlekedés szabályait. Olykor azért egyikük-másikuk megnyomta a kürtöt, mintha a mozdonyvezetőt ezzel iparkodásra lehetne venni.
Megérkezett egy rendőrkocsi is. Óvatosan a sorompóig hajtott a vezetője, körülnézett, átaraszolt a síneken, a másik félsorompó már nem jelentett gondot. Az autó megállt, a két rendőr kiszállt. Egyikük a sínek között állva, jobbra-balra tekintgetve, maroktelefonnal a kezében hevesen gesztikulálva beszélt valakivel. Aztán biztos információ birtokában intett, hogy az egyik sor elindulhat, a másik meg legyen türelemmel. A kocsisor elindult. Hatósági segítséggel és engedéllyel. A lezárt útszakaszon, a leeresztett sorompók között.
A stoppos eddig hallgatott, de a jelenet láttán újra megszólalt. Jó, hogy itt vannak a rend őrei! Az is jó, hogy nem jön a vonat. Csak el ne üssön senkit. Nem most, hanem máskor. Olyankor, amikor nem lesz itt az, akinek a szava a mérvadó…Akinek az intése többet ér, mint a jelzőlámpa és a leeresztett sorompó.
