A kanadai Montrealból érkezett a rekkenő hőségben Magda Karijo Benedik és egy hétre az újvidéki Park Szállóban szállt meg. Unokája, Tatjana is elkísérte a 87 éves nénit, barátja, Erick társaságában, s igazán kellemes napokat töltöttek ebben a városban, ahol Magda néni – akit mindenki csak Duci néniként ismer – élt gyerekkorában. Azt mondja, nem azért hívják Ducinak, mert teltkarcsú volt valamikor, hanem azért, mert Magducinak becézték és ebből alakult ki a Duci becenév.
Imádta Újvidéket, itt élt az egész családja, közülük nagyon sokan odavesztek a második világháborúban. A szomorú emlékek ellenére mégis szívesen látogat haza, igyekszik a szép emlékeket felidézni, de jövetelének még egy nyomósabb oka is van. Két házat annak idején elvettek tőlük, ahogy akkor mondták, nacionalizálták, s ezeket szeretné visszakapni, mert meggyőződése, hogy a vagyon-visszaszármaztatásnak előbb-utóbb itt is be kell következnie. Most 87 éves és feltett szándéka, hogy megéri azt a napot, amikor visszakapja az örökségét.
– Most a Park Szállóban szállt meg, de ha nem vették volna el a vagyonukat, hol lakhatna Újvidéken?
– A nagyapám, Frank Leopold 1925-ben építtette a mostani tankönyvkiadó épületét, amelynek az emeleti lakásaiban népes családunk lakott, a földszinti részén pedig üzletek voltak. Valamikor nem így nézett ki ez az épület, hátul balkonok és veranda volt, ezeket mind beépítették, azt hiszem, garázs van a helyén, a bejárati ajtó felett pedig ott állt a nagypapa iniciáléja: L. F., alatta pedig az 1925-ös dátum. Elővesz egy képet és mutatja, ám mi a tankönyvkiadó bejárati ajtaja fölött hiába kerestük mindezt, mert mint utólag kiderült, eltüntették és beüvegezték azt a félkör alakú részt. Magda asszony határozottan állítja, hogy minden szükséges dokumentuma megvan arra vonatkozóan, hogy a tankönyvkiadó az ő öröksége, s ezenkívül a Vasa Stajić utcában is van egy államosított háza. A lánykori vezetékneve Frank (mint Anna Franké), és szívesen mesél arról, hogy milyen volt a gyermekkora.
– Újvidéken születtem 1922. augusztus 20-án, Szent István napján, azért mert az édesanyám nagy magyar volt és azt kérte az orvosoktól, hogy ezen a napon indítsák meg a szülést. Jómódú családban nevelkedtem, mind a két nagypapámat Leopoldnak hívták, az újvidéki, a Frank nagyapám gazdag kereskedő volt, de csak azért, mert abban az időben a zsidóknak nem engedték, hogy földműveléssel foglalkozzanak, így számukra csak a kereskedelem vagy a pénzügyek maradtak. Az én apám, Frank Béla nem kívánt a családi vállalkozásban részt venni, hanem önállósította magát, vett egy házat a Petar Drapšin utca 47. alatt, s ott komlókereskedéssel foglalkozott. Ez mentette meg az életünket, hogy mi nem laktunk ott a népes család többi tagjával abban az épületben, amely most a tankönyvkiadónak ad otthon, ugyanis az 1942-es razziában szinte elsőként mentek oda és valamennyi rokonunkat elhurcolták. Mivel távolabb, a Petar Drapšin utcában éltünk, némi időt nyertünk, így megmenekültünk. Budapesten rejtőzködtünk a háború idején, a három és fél év alatt 13 helyen éltünk. Többek között egy alkalommal Kleinné lakásában is laktunk, ő Gábor Zsazsának, a híres színésznőnek volt a nagynénje – szinte ömlik a szó Duci néniből, aki az Újvidéken töltött diákévekről is mesélt.
– Otthon a családban magyarul beszéltünk, de az öcsémmel, Ivánnal szerb tannyelvű iskolába jártunk, s ezenkívül a német nyelvet is jól beszéltük, hiszen abban az időben mindenki tudott németül. Tanultam az iskolában franciául, s valamelyest tudtam angolul is, mert angolórákra jártam. Úgy éreztem, hogy nekem a nyelvek jól mennek, nagyon szerettem volna továbbtanulni, de egyrészt a szüleim sem engedték, másrészt a 1939/40-es generációval végeztem az állami női gimnáziumban Újvidéken, s ezt követően már a származásom miatt nem tanulhattam tovább.
A háború után Frankék Budapestről visszatértek Újvidékre, részben azért, hogy hátha itt megtalálják a Pesten eltűnt öccsét, Ivánt, de sajnos, mint kiderült, nem tért vissza Auschwitzból. Amikor Újvidéken megpróbálták újrakezdeni az életüket, az szinte lehetetlennek tűnt. Meséli, hogy nem nagyon szerették a kommunistákat, s mivel az édesapja komlókereskedelmének köszönhetően volt némi megtakarított pénzük New Yorkban, elhatározták, hogy külföldre mennek. Izraelre esett a választásuk, oda már férjével, Jacques Karijoval és az Újvidéken született 11 hónapos kislányával, Ivanával, és persze a szüleivel együtt ment.
– Nagyon nehéz volt az életünk Izraelben. Meg kellett tanulnunk héberül, amire az ott töltött három esztendő nem bizonyult elegendőnek. Szinte kezdettől fogva elvágyódtunk onnan, s miután az édesapám – aki közülünk leginkább szeretett volna Izraelben élni – meghalt, úgy döntöttünk, hogy onnan is odébbállunk. Azért vannak szép emlékek is az ott-tartózkodásunkról, hiszen ott született a második lányom, Carmella, aki a Haifa közelében lévő Carmell hegyről kapta a nevét. Választásunk Kanadára esett, ott volt ismerősünk is, így úti célként Montrealt tűztük ki, ahova 1953-ban érkeztünk. A francia nyelvet valamennyien jól beszéltük, de meglepetéssel tapasztaltuk, hogy ott a franciát olyan tájszólással beszélték, hogy alig lehetett bármit is megérteni. Így ismét nyelvtanulásba fogtunk, elsajátítottuk az angol nyelvet is. Férjem mérnök volt, sikerült neki egy üzletet nyitnia, alkatrészek importálásával foglalkozott, idővel mindinkább felfejlesztette a céget. Ötvenéves voltam, amikor a férjem a munkahelyén szívinfarktusban váratlanul meghalt, s én ott álltam tehetetlen háziasszonyként, még egy csekk kitöltésére sem voltam képes, de kénytelen voltam belefogni az üzleti életbe – mondja Duci néni.
Elbeszéléséből kiderült, hogy nagyon is sikeres üzletasszonnyá vált, hiszen mind a mai napig autóval jár az üzletbe, és nap mint nap legalább nyolc órát dolgozik. E páratlan szellemi és fizikai képessége erőt ad neki ahhoz, hogy kitartóan követelje az örökségét, s évről évre visszajárjon Újvidékre ellenőrizni, hogy milyen szakaszba jutott Szerbiában a vagyon-visszaszármaztatás ügye.
