Nem semmi vasárnaptól vasárnapig végigbringázni 900 kilomátert, pláne a Kárpátokon és az erdélyi hegyvidéken keresztül. A naponta megtett több mint száz kilométeres „adag” mellett az embernek nem sok ideje marad nézelődésre, fényképezésre. A szálláshelyen néhány óra marad a település megismerésére, de ilyenkor fontosabb az étkezés, a pihenés, a meleg víz, az ágy, hogy a szobában ne legyen szúnyog, meg a bringa fölkészítése másnapra. Nyilván ezért van az, hogy a túra résztvevői évről évre Erdélyt járják, de még senki sem unta meg, hisz mindig van új látnivaló.
Románia az utóbbi években rengeteget változott, amit a kerékpározók abból is éreznek, hogy már minden szálláshelyen van meleg víz, még ott is, ahol néhány évvel ezelőtt hideg sem volt. Az utak egyre jobbak, a mosdók tisztábbak, az ember pedig a legkisebb településen is megveheti a legszükségesebb élelmiszert. Ott is, ahol korábban kenyér sem volt. Rengeteg az új autó és munkacsarnok. Itt-ott látni szemetet, és sok még a lepusztult tömbház. Az emberek többsége nincs elragadtatva Európával, mégsem panaszkodik. Úgy tűnik, hogy a lendület még viszi őket, és a gazdasági világválság az egyszerű ember számára ott még nem tűnik olyan félelmetesnek. Van optimizmus és bizakodás, nyilván, mert nemrég még a mostaninál sokkal nehezebben éltek. Románia lakossága is öregszik, habár mostanság kevesebb fiatal távozik az országból. Azt is tapasztaltuk a nagyobb városokban, hogy a fiatalok nagy része beszél angolul. A külföldön élők azonban nehezen szánják rá magukat a hazatérésre.
A kilométerek „őrlése” közben láttunk is valamit. Egy kis letérővel Moldvában megtekintettük a Chacica sóbányát, amelynek tavában egykor az ország diktátora csónakázott, a hozzánk csatlakozó két székelyföldi bringázónak, Bartalis Szabolcsnak és Bot Andrásnak köszönhetően pedig megismerhettük Közép-Európa legnagyobb tőzeglápját, amely húsevő növényéről ismert.
Első erdélyi szálláshelyünk Beszterce volt, ahol a magyarság lélekszáma tíz százalék alatti. Az ott élők legnagyobb gondja az anyanyelvi oktatás megőrzése. Mint a Beszterce Művelődési Alapítványban hallottuk, náluk is van példa arra, hogy a magyar szülők román iskolába íratják gyereküket. Még egy Rákóczy vezetéknevű családban sem beszélnek magyarul. Ismerős helyzet. Közben megtekintettük a 74 méteres evangélikus templomot, amelynek faállványai meggyulladtak a felújítás idején, de külföldi (főleg német) segítséggel 2010-ig talán befejezik a restaurálását.
Kolozsváron a felújítás miatt nem fényképezkedhettünk le Mátyás király szobra előtt, a néhány óra alatt csak a város pezsgő életét tapasztalhattuk. Sok a külföldi, találkoztunk amerikai világjáró bringázóval és a világvégét jósoló indiai szikhkel is. Másnap megtekintettük a Tordai hasadékot, amelyhez egy jó út nagyon hiányzik, ami persze nem zavarja a hegymászókat és az extrém sportok kedvelőit. A nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban volt a következő szálláshelyünk, ahol mintha megállt volna az élet. Az USA-nál és a Francia Forradalomnál is régebbi magyar iskolaközpont siralmas állapotban van. Az 1622-ben létrehozott intézmény történelme folyamán állandóan a fennmaradásáért küzdött, kezdve a törökdúlástól az elrománosítási kísérletekig. Így van ez napjainkban is. Most újra a református egyház tulajdona, amelynek azonban komolyabb felújításra nincs pénze, az állam viszont csak a tanárok fizetését biztosítja. Jelenleg az iskolaközpontnak hétszáz tanulója van.
Másnap már Piskin voltunk, a katolikus egyház vendégeiként, a bőséges vacsorát pedig a falusi turizmus úttörőinek számító csernakeresztúriak hozták. Nem bántuk meg, hogy a fáradság ellenére elsétáltunk a Maros menti, legrégebbi erdélyi botanikus kertbe, ahol Kazinczy Ferenc költő kedvenc pihenőhelye volt. Utolsó romániai szálláshelyünk a karánsebesi ortodox papnevelde kollégiuma volt. Előtte megcsodáltuk Vajdahunyad várát, akárcsak az ottani cigányok villáit.
Versecen leróttuk kegyeletünket kollégánk, a tragikusan elhunyt Hegyesi Dušan sírjánál, közben megemlékeztünk az egy hónappal ezelőtt eltávozott veterán pećinci Stanislav Živkovićról is. Székelykevén, búcsúzkodáskor pedig már sokan afelől érdeklődtek, hogy jövőre merre biciklizünk.
