A transzparencia csömöre

Az Amerikai Filmakadémia díját nem lehet nem politikai eseményként felfogni. A jelöltek a periódus legnézettebb filmjeinek számítanak (sokszor épp a jelölés révén), és Hollywood, tömeges hatása miatt, a legnagyszerűbb propagandagépezet, amely valaha is született. Szórakoztatva tanít demokráciára (Lincoln), hazaszeretetre (A bin Laden-hajsza), filozófiára (Pi élete), történelemre (Django elszabadul), irodalomra (A nyomorultak), pszichológiára (Napos oldal), és persze arra, hogy az európai filmek menthetetlenül unalmasak (Szerelem).

Miközben az Akadémia elnöke köszöntőjében azt találta mondani: a szervezet lényege, „hogy fölismerje a film jelenét”, a nyolcvanötödik átadó igencsak múltbabambulósra sikeredett. Seth McFarlane, a Family Guy és a Ted szerzője, aki a naprakész okostojás-humor nagyágyúja, egy-két poén erejéig ugyan megpendített pár mai szálat, szövegeinek nagy része azonban közhelyesnek vagy idejétmúltnak bizonyult. Olyan, már nagyjából elfeledett filmekből hangoztak el dalok, mint a Púp a háton vagy az Egymásnak születtünk. Volt ötvenéves James Bond-évforduló Shirley Bassey Goldfingerével, musical-megemlékezés Catherine Zeta-Johnesszal és Jennifer Hudsonnal. A bénítóan hosszú bevezető során megjelent Kirk kapitány a Star Trekből, később pedig egy olcsóra sikerült idézet a Muzsika hangjából. A halottak ünnepléséhez pedig előkaparták a színpadon rég nem látott Barbara Straisandot.

Az a poénvilág, amelyben McFarlane mozog, alig néhány pillanatra lopta be magát az unalmas blokkok közé, viccei azonban közhelyesre vagy enyhén ízléstelenre sikeredtek – elénekelte, ki mindenkinek a mellét láthattuk a filmeken az utóbbi években, kijelentette, hogy „az egyetlen ember, aki igazán bele tudott mászni Lincoln fejébe, az John Wilkes Booth (a merénylője) volt”. De a leghúzósabb mondatot filmjének főhőse, Ted, a mackó lőtte el. Először érdeklődött, hol lesz az orgia a díjkiosztó után, majd örömmel nyugtázta, hogy Jack Nicholson házában, amely egyébként arról híres, hogy Roman Polanski ott rontotta meg annak idején máig tartó botrányának felperesét.

Volt egy-két kellemetlen meglepetés, de ami a díjakat illeti, nagyjából a hetek óta ismert forgatókönyv alapján alakultak. A kritikus faktor talán Daniel Day-Lewis férfi főszerepért kapott Oscarja és Jennifer Lawrence szobrocskája lehetett. Utóbbi ráadásul ahelyett, hogy befogta volna a száját, és örült volna, hogy egy középszerű romantikus komédiával megszerezte az elismerést, boldog születésnapot kívánt az őt tehetségében, nevében és teljesítményében is sokszorosan túlszárnyaló, ám díj nélkül maradt Emmanuelle Rivának.

A Titanic és a Gyűrűk ura díjáradatától retteg az Akadémia. Legalábbis így tűnik abból, hogy egyik jelöltet sem díjazták agyon. Michael Haneke alkotása, a Szerelem megkapta a legjobb külföldi filmnek járó szobrot. Az Anna Karenina félresikerült adaptációja a kosztüm díját mondhatja magáénak. Afféle vigaszdíj volt idén a legjobb hangvágás szobra, amelyből kettőt is kiosztottak: egyet az Égszakadásnak, amely emellett még a legjobb betétdalt is elvitte, egyet pedig A bin Laden-hajszának. A nyomorultak üvöltően transzparens módon a hangkeverésben, sminkben és hajban, és Anne Hathaway személyében a női mellékszereplő kategóriájában jeleskedett. A Django elszabadul stábjából természetesen az eredeti forgatókönyvért jelölt Quentin Tarantino és a másodszor is legjobb mellékszereplő Christoph Waltz ünnepelhetett. Az est „vesztese”, tehát a legtöbb jelölésből alig valamit díjra váltó alkotás pedig, előreláthatóan, a Lincoln lett: a sejdeszép látványterven és a főszereplő díján kívül semmit sem vihetett haza. A Pi élete a fényképezés, a látványeffektek, a zene és a rendezés kategóriájában aratott (érdekes, hogy ezen elemek közül mind a giccset építi Ang Lee olcsó Coelho-parafrázisában).

Elérkeztünk a százszor is megjósolt, ám akkor is sántító végkifejlethez. Nincs statisztika és előrejelzés, amely nem Ben Affleck Argo-akciójában határozta meg a győztest. Ahelyett, hogy mélyre merülnék az alkotás politikai és szimbolikus összefüggéseiben (annak helye inkább egy kritikában lesz majd), inkább csak egy logikus kérdést intézek a tisztelt olvasóhoz.

Hogyan kaphat legjobb film-díjat egy olyan mű, amelynek rendezőjét nem jelölték Oscarra, színészei fel sem merültek a díjazottak névsorában, tehát hivatalosan a vágáson és az adaptáción kívül – semmiben sem jeleskedett?

A díjazottak

Legjobb film: Argo-akció

Legjobb rendező: Ang Lee (Pi élete)

Legjobb férfi főszereplő: Daniel Day-Lewis (Lincoln)

Legjobb női főszereplő: Jennifer Lawrence (Napos oldal)

Legjobb férfi mellékszereplő: Christoph Waltz (Django elszabadul)

Legjobb női mellékszereplő: Anne Hathaway (A nyomorultak)

Legjobb eredeti forgatókönyv: Quentin Tarantino (Django elszabadul)

Legjobb adaptált forgatókönyv: Argo-akció (Chris Terrio)

Legjobb vágás: Argo-akció (William Goldenberg)

Legjobb operatőr: Pi élete (Claudio Miranda)

Legjobb díszlet: Lincoln