Mély megrökönyödésemnek adok hangot, amikor bennfentes szájakból azt kell hallanom, hogy a parasztok így meg úgy. Ebben a pillanatban állítólag az a legfőbb gondjuk, hogy a terményfölöslegüket nem tudják piacra dobni. Jól hallottam volna? Jól, mert az illatékes háromszor is megismételte állítását.
Tudom, a parasztokkal, amióta csak megjelentek a föld kerekén, mindig baj volt. Tudom ezt, mert köztük cseperedtem föl. Felmenőim ugyan nem voltak parasztok, inkább csak azok segédmunkásai, mind közönséges napszámosok, apámnak ugyan egy rövid ideig volt néhány barázdája, úgynevezett megtapsikolt földje, de azon, úgy emlékszem, sohasem termelt terményfölösleget.
A parasztok, úgy a földművesek, mint az állattenyésztők, tudtommal sohase törekedtek terményfölösleget termelni. Pontosan nem is vagyok teljesen tisztában vele, mit takar ez a kifejezés. Azt a cukorrépa- vagy vágójószág-mennyiséget, ami a bő termés következtében meg a piac befogadóképessége híján az „előállító” nyakán maradt?
Mondom, mindig baj volt ezzel a népséggel.
Már Dózsa idejében is, amikor a pórnépnek se saját barázdája, se igája nem volt, kivéve azt az igát, amit egyesek a nyakába akasztottak.
Ezt hordja még mindig, ha virtuális értelemben is, és amikor már nemcsak eketaligával, nyolctengelyes mezőgéppel, az istállójában integrált önitatóval és önetetővel rendelkezik, s tevékenységének fő színtere nem a vadvirágos rét és a szellős karám, hanem egy szobasarok, számítógéppel fölszerelve.
Jelen pillanatban amiatt duzzog, legalábbis a parasztságot képviselő szóvivők szerint, hogy a terményfölöslegét nem tudja méltányos áron értékesíteni, sőt ingyen sem. Mert hiába a számítógép, az se tudja előre megmondani, miből terem annyi itt és a föld kerekén, hogy a kutyának se kell, ugyanakkor például a tejből hiány mutatkozik, mert a tehenek elapasztottak, a sertéshízók pedig csontig soványodtak a megfizethetetlen tápszer miatt.
Bezzeg a nem éppen boldog emlékű kötelező beszolgáltatás éveiben a terményfölösleg, mint olyan, más kontextusban jelent meg, mint manapság. A parasztnak, különösen a kulákgyanúsnak, amiatt fájt a feje, hogy hova rejti el a terményfölöslegként létrejött bödön zsírt, a padlásfelsöpréssel és trágyadomb-bontogatással kitüntetett aktivistának pedig amiatt, hogy miként, milyen eszközökkel tárja fel a tényállást.
Ma, Európa felé tartva, a panaszok enyhítése céljából, integrálni kéne a túltermelő kis- és középparasztságot – hangoztatják iskolázott közgazdászok –, de az idejében integrálódott nagybirtokosok, akik a kocsilőcsről azt sem tudják, eszik-e vagy isszák, akik a tarlóégetést összekeverik a tarlóhántással (tulajdonképpen tarlón még sose jártak, különösen nem mezítláb), tehát az ezer és tízezer holdas újgazdák megtalálták az útját annak, hogyan lehet és kell az egyről kettőre jutni, akár egy hullámzó terményfölösleget eredményező periódus árnyékában is.
Ám száz szónak is egy a vége, s észre kéne venni végre: új barázdát szánt az eke, de hol vannak az új Solohovok? Éhező világ kenyérfölösleggel? Felfoghatatlan. Akár ez a tanulmány.
