Az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában a napokban jelent meg Mák Ferenc A délvidéki magyarság válogatott történeti és honismereti bibliográfiája című, több mint hétszáz oldalas, gazdagon illusztrált könyve. A bibliográfia rendhagyó módon számos korabeli rézkarcot, metszetet és akvarellt tartalmaz, történelmi személyek, írók, tudósok arcképei teszik gazdagabbá a bemutatott történelmi korszakról alkotott képet. Nem titkolt szándéka a szerzőnek, hogy az akadémia bevált műfajánál, a bibliográfiánál valamivel többet nyújtson az érdeklődőnek: magáról a történelemről beszéljen.
Hatalmas művet tesz le az olvasó elé a bibliográfiájával, amihez csak gratulálni lehet. Valójában a délvidéki szellemi tőke „bibliájára” számíthat az olvasó? Mi mindent ölel fel a kötet?
– Az 1980-as évek közepén a szabadkai Városi Könyvtár munkatársaként Szentgyörgyi István mellett nyílt alkalmam betekinteni a bibliográfusi munka számomra titokzatos szépségébe. Én akkor ugyan csak ministráltam az első füzet, az 1764 és 1869 közötti időszak könyveit, hírlapjait és aprónyomtatványait feldolgozó bibliográfia elkészítésének munkájában, de egy életre magával ragadott a forráskutatás csodája és bűvölete. Akkoriban ugyan még keveset beszéltünk a történelemről, a délvidéki magyarság története pedig egyenesen tabunak számított. 1985-ben a kommunista hatalom bírósági döntéssel tiltotta be a Becse történelméből című kiadványt, és megtiltották az újratelepítés 200. évfordulójának megünneplését Pacséron, Ómoravicán és egy sor más településen is. A hatalom akkor még mindent megtett annak érdekében, hogy „a múltat végképp eltöröljük”. Bibliográfusi munkám során pedig azt láttam, hogy mérhetetlenül gazdag múltunk eseményeinek leírásai ott lapulnak az elfeledett könyvek, füzetek, levéltári dokumentumok és mindenekelőtt a hírlapjaink megfakult lapjain. Amikor azután 1988 őszén Budapestre kerültem, hatalmas kedvvel és elszántsággal kutattam a könyvtárak és levéltárak kincsei között, s ez óriási felszabadultságot hozott a számomra. Fény derült az elveszettnek hitt délvidéki középkor kultúrájának egyszeri és megismételhetetlen gazdagságára is, ám az igazi meglepetést a XVIII. századi újratelepítést követő mintegy 250 év közösségépítő munkájának korábban nem is sejtett pazarsága okozta. Az, hogy milyen ihletetten tud írni a tájról a vízépítő mérnök, akinek tulajdonképpen csak az lenne a feladata, hogy colstokkal bemérje a láthatárt, s hogy milyen magas hőfokon tud beszélni a rét virágairól a szülőföldjét szerető tudós pap. Hogy hány és hány gazdag életmű teljesedett ki abból az egyszerű okból eredően, hogy valaki parasztként, tanítóként, íróként, tudósként, egyházi méltóságként szerette a szülőföldjét, s boldogulni szeretett volna ezen a tájon. És akkor még nem szóltam arról a tömérdek tragédiáról, amely a délvidéki ember – a délvidéki magyar ember – történelmét végigkísérte; ezen a tájon szinte félszázadonként elölről kellett kezdeni mindent, minden nemzedéknek újra kellett teremtenie az otthonát, újra életet és kultúrát kellett maga köré építenie úgy, hogy a hagyományaihoz is hű maradjon.
– A hiánypótlás töredékéről. Ennek a több mint 7000 címszónak a birtokában már ki merem jelenteni: legfeljebb az alapozást végeztem el, a történeti forráskincs felkutatásának tulajdonképpen az elején járok. Ezzel a munkámmal elsősorban a könyvészeti számvetést végeztem el, és a tudományos folyóiratok egy részét dolgoztam fel. Hátra van még – egyebek mellett – a szinte kimeríthetetlen helyi hírlapirodalom, melynek a XIX. és a XX. század fordulóján tapasztalt hihetetlen gazdagsága engem még ma is, minden alkalommal ámulatba ejt. A XX. században a délvidéki magyar ember száműzöttje volt a saját történelmének, nem volt intézmény, iskola vagy bármilyen fórum, amely biztosította volna számára a hagyományos nemzeti értékekkel történő találkozást. Az eredeti szándékom az volt, hogy megmutassam, történeti forrásaink igenis megőrizték azt a hatalmas kultúrkincset, amit a táj embere sok-sok évszázados munkájával megteremtett magának. Anyagi javaink rendre elpusztultak, de az élet szellemi tartalmának lenyomata megmaradt a történelmi dokumentumokban, elő lehet bányászni a múltból.
Ön szerint a délvidéki magyarságot mennyire foglalkoztatja saját története? Hol szerezhet kellő ismereteket e téren?
– A délvidéki magyar emberek többségét ugyan érdekli a saját, a családja, a faluja vagy a közösségének a története, de fél firtatni a múltat, fél rákérdezni az elhallgatott és titokként kezelt tényekre. Amikor Napóleon birodalomteremtő hódítása során eljutott Magyarország határára, megkérdezte politikai tanácsadójától, mit kezdjen a magyarokkal. Azt a választ kapta: „Vedd el történelmüket, és attól kezdve azt teszel velük, amit akarsz.” És ezt később is minden aktuális hatalom eljátszotta velünk. Eljátszhatta, mert nem tudta, hogy a történelmünk – mi több: a történelmeink – bennünk él. Munkámnak csak egyik része az, hogy felkutatom és lajstromba veszem az írott történelmi emlékeinket. Az igazi élmény az, hogy mindez engem felszabadít, szabaddá tesz a gondolkodásban; hogy megadatott látni azt a hatalmas kultúrát, amelyet a délvidéki magyarság magának megteremtett, s ami változatlan szépségében ma is él, elfedve, eltakarva, száműzve ugyan, de él dalban, oltárképben, könyvek borítói közé zárva, él a káromkodásban és az ünnepi szokásainkban, él a sejtjeinkben és a magunk, közösségünk iránti igényességben. Persze tudom, nem járhatja mindenki végig ezt az utat, amit én megtettem, de egy jól működő magyar kulturális és oktatási intézményrendszer sokat segíthetne a délvidéki magyar közösség és a közösségi érdekek artikulálásában. Nagyon bízom benne, eljutunk addig, hogy múltunk értékeinek feltárását intézményi munka keretében folytathatjuk, ennek bátorító jeleit látni vélem.
Hány éves munka áll a kötet mögött?
– Kisebb-nagyobb megszakításokkal több mint húsz éve kutatom a délvidéki magyarság történeti forrásait. Páratlanul gazdag, egyszeri és megismételhetetlen évtizedei voltak ezek az életemnek, minden megsárgult dokumentum eleven cáfolata annak a téves beidegződésnek, hogy a mi vidékünk hagyományok nélküli világ, hogy a kulturális események messze elkerülték ezt a tájat. A velünk szemben berendezkedett hatalom hirdette, hogy a délvidéki magyarság nem képes magának kultúrát teremteni, miközben azokból a javakból élt, amelyeket apáink teremtettek ezen a tájon. Szerencsésebb országok évszázadokra szóló jövőt építettek azokra az értékekre, melyek a mi vidékünkön veszendőbe mentek. De voltak, léteztek, keretet adtak az életnek, minderre az egyre inkább kilombosodó helytörténetírásunk is bizonyosságot szolgáltat.
Tudtommal a kötet megjelenését több intézmény támogatta. Melyek ezek? Az olvasók számíthatnak-e arra, hogy interneten is hozzáférhető lesz a kiadvány?
– Mivel én a Délvidék fogalmának újraértelmezését szorgalmazom, s a Délvidék sok évszázados értékeinek forrásait kutatom, a tágabb térség magyarságának szeretném megmutatni a munkám eredményét. Öt egykori történelmi vármegye dokumentumait foglaltam a bibliográfiába, s legalább öt együtt élő nép kultúrkincsei és hagyományos értékei összefonódásának voltam a tanúja, érthető, hogy Temesvártól a régi Fiuméig terjedő terület valamilyen formában megjelenik a munkámban. S amikor erről először beszéltem, egyszerre három intézmény a legnemesebb egyszerűséggel és határozottsággal állt a könyvem megjelentetése mellé: az újvidéki Forum Könyvkiadónak, a zentai székhelyű Vajdasági Magyar Művelődési Intézetnek, valamint a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézetnek tartozom hálával, hogy elmondhatom mindazt, amit a forrásokban megtaláltam. Arról sem mondtam le, hogy a jövőben valamilyen formában megszólítsam a drávaszögi magyarjainkat is, hiszen a világunkba ők is elhozták a maguk életének szépségeit, s a Délvidék tragédiájából is bőven kivették a részüket.
Mák Ferenc: Egy jól működő magyar kulturális és oktatási intézményrendszer sokat segíthetne a délvidéki magyar közösség és a közösségi érdekek artikulálásában
