Fejtő Ferenc írja: „Gimnazista koromban egyre jobban élveztem a zágrábi nyaralásokat. Egyik kedvenc helyem a Tuškanec park volt, ahol kroketteztem, fokozódó érdeklődéssel nézegettem a lányokat, és kissé irigykedve figyeltem a nővéremet, amint elmélyülten társalkodik első szerelmével.
Közelebb volt Gundulevičeva ulicai házunkhoz a növénykert, ahol aranyhalakat etettem, miközben nagyapám az Agramer Tagblattot, vagyis a zágrábi német nyelvű napilapot olvasgatta.” Az idézetből a város a időtlen nyugalma és nyelvi tarkasága árad, ami ma is jellemzi. Zágráb a térség egyik legjelentősebb irodalmi központja, a múlt században előbb Krleža, majd a neoavatgárd kisugárzásának progresszív szellemi műhelye lett. Műhelyekben és irodalmi történésekben ma sincs hiány, ez a bástya még tartja magát, van igény rá, és érdeklődő közönségben, olvasókban sincs hiány.
Habár a zágrábi iskolának mára többféle útja nyílt, belső irányzatai kívülről nézve inkább dinamikusak, törekvőek, mintsem ellentétesek. Tucatnyi író dolgozik a városban, akiket külföldön is olvasnak.
Szecessziós utcái a Monarchiát idézik. A turisták éppen ezt akarják látni, már csak azért is, mert helyette nem kínálnak mást. Olyan a főtér, mint a Monarchia legtöbb városának főtere, de ezt nem szabad túl hangosan kimondani itt, mert a függetlenség mai eszméje a múltból is szelektíven szemezget. De így vannak ezzel maguk az osztrákok is, legújabb vaskos történelemkönyvükben források után kutatva meglepve látom, milyen kínos nekik ugyanez a történelem, kiváltképpen legutóbbi uralkodó dinasztiájuk. Nemcsak a szocreál alakítgatta a történelmet visszamenőleg, hanem a mai európai történetírás is Kelettől Nyugatig.
Ferencjóskás tányérokat a régi drávaszögi konyhákban látni még a falakon, abból az időből, amikor még vasúton szállították a boraikat az itteni gazdák a bécsi udvarba, amikor még igazi polgári házak épültek errefelé, azóta csak lefelé ment minden. A mindenhova eljutó sínek zömét pedig felszedték.
Pedig Zágráb legszebb épületei és patinás intézményei is leginkább ebből az időszakból maradtak fenn, és közben versenyt futnak az idővel, hogy legalább a városközpontot győzzék tatarozni, aztán ahogyan kifelé haladunk, egyre rosszabb a helyzet. Ebben is hasonlít Európa hasonló városaihoz, a homlokzatokat az utca felől még ha sikerül is viszonylag épségben fenntartani, megmenteni, a belváros belső udvarai mára már siralmas állapotban vannak, egy belső udvart már igazán ne nézzen meg senki.
A turistákat nem kényezteti el a város, kevés a turistacsalogató hely és rendezvény, ami messzebbről is nagyobb tömegeket vonzana. A város először is méregdrága. Az árak (szálloda, étterem, útadó, sör) Nizza, Berlin, San Remo és London szintjén vannak, de amit nyújtanak érte, az meg sem közelíti az említett helyeket. A többnyelvűség sem jellemző. Szembetalálom magam Mato Celestin Medović retrospektív plakátjával, amin azt olvasom, hogy 1. prosinca 2011. – 12. veljače 2012. Ahova külhoni turistákat várnak, ott legalább számmal írják ki a hónapok nevét. (De vonatkozik ez a példa Újvidék csak cirill betűs plakátjaira is.) Tapintatlan apróságok látszólag, de aki először jár az országban, lehet, hogy utoljára teszi.
Vannak persze üdítő kivételek: a Mimara Múzeum, az Art Pavilion és Horvát Történelmi múzeum (itt most éppen Jelačić bán emlékkiállítása látható Memories of a ban címmel).
Horvátországnak számos más helye, városa van, amely megelőzi a főváros népszerűségét. Pillanatnyilag talán a válság látszik rajta leginkább.
