Kilátás a Galeb teraszáról nappal…
The First Lady, ahogyan az angolok nevezik. Az Adria északi partjának legimpozánsabb nyaralóhelye Abbázia, mégsem a tenger az, ami tolakodóan meghatározza. Az épületek és műalkotások látványa eleve időutazásnak számít, kevés város van a parton, ahova tömegével látogatnak olyanok is, akik sose mennek bele a vízbe. És ha már a víznél tartunk, ebben is van valami különleges: szinte állandó a hőmérséklete. A fölé magasodó Učka forrásai és búvópatakjai a szállodasor előtt ömlenek a tengerbe.
A Millennium Szálló kertje
A hegység természetvédelmi terület is. Ettől kristálytiszták a vizei, és természetesen hűvösebbek is. Úszás közben állandóan érezni lehet a part közelében a tenger különböző hőmérsékletű áramlatait. Az édes és sós víz találkozását érdemes a kialakított kis hidakról szemlélni, mert hemzsegnek a halak, időnként még egy termetes medúza is idejön kíváncsiskodni. Itt érdemes frissen fogott tintahalat enni. A partszakasz tagoltsága lehetővé tette, hogy a város központjában lévő strand mellett egészen kicsi, akár egyszemélyes strandokat is kialakítsanak a mintegy 17 kilométeres parti sétány mentén.
Olyasmiket írok le, amik nincsenek benne minden turisztikai könyvben. Érdekelt az is, hogy, milyen ez a város, ha elnéptelenedik, milyen a téli hónapokban. A helybeliek elmondták, hogy azokat a hónapokat még ők is nehezen viselik, mivel a különleges éghajlat miatt a hőmérséklet sosem süllyed a fagypont alá, folyton esik az eső a téli hónapokban, közben ködösek és szürkék a nappalok, de éppen ezért itt a legelevenebb a vegetáció, a trópusi mocsárnövények és a zord fenyők éppúgy őshonosnak számítanak. A virágzó dísznövények fává nőnek.
A Pearl of the Adriatic elnevezést James Joyce is említi, aki gyakran iszogatott az Imperial szálló teraszán. Ezen meg sem lepődünk, hiszen a közeli Triesztben volt angoltanár, és az Ulysses végleges változatát is innen küldte el kiadójának.
Isadora Duncan a Villa Amalia pálmái alatt táncolt, mindezt a mai Kvarner szálloda teraszáról nézte végig az úri közönség. A tánc helyén bronzszobor áll. De számos írónak is állítottak itt szobrot – melyek többsége magánadomány –, hisz ki ne fordult volna meg Abbáziában. Lehetne sorolni tovább, de érdekesebb megnézni a hírességek falát, ami a botanikuskertet választja el a szabadtéri színpadtól.
A legtöbb magyar író itt járva naplójában örökítette meg élményeit, elragadtatását a városról:
„Abbázia! Egyetlen virágom! Hányszor fogok majd rád gondolni az évtizedekben? (Ez is így lett. Abbázia, ahova tüdőbajom miatt 1903-ban küldtek, emlékében fiatalkorom legnagyobb szépsége lett. Egyebem se volt, az ifjúság úgynevezett szép napjaiból, nemigen tudtam én egyebet felidézni, csakis ezt.) Hajnalban tejszínű a tenger, habos, jeges. S a habok alatt zöld színjáték, üvegszerű, mély. Az éjjel enyhe havazás volt, mindent elborított könnyű szőnyegével, s amellett rózsák virulnak a kertekben. Tearózsák. S az emberek vasárnapiak! Mindig és mindenki, senkinek semmi baja, dolga! Mindenki a legszebbik ruháját veszi fel és megy a zene felé. Az ember sétálni megy és szomjasan issza fel a szelet. Csípős a levegő s az ember kipirul. Csakhogy én semmit se bírok ki sokáig, én idekinn a tágas ég alatt is arra gondolok, hogy milyen jó lehet odabenn ahol Sussy van. Megyek hát hazafelé. S mintha valami üvegkastélyba lépne az ember, ahol narancsfák vannak, egy grotta piros tengeri halakkal s ahol Sussy a puha szőnyegen hason fekszik és fénykép-albumot lapozgat. S a felnőtt nővérének a ruhája susog – megy valahova, Isten tudja, milyen ügyei vannak mindig valahol” – írja Füst Milán.
„Abbázia gyönyörű, de még most, utószezonban is nagyon mondén és pesties. Csak azért jöttem ide, mert ezt a fürdőt lehet legkönnyebben megközelíteni – vonattal és pénzzel.
De hadd beszéljek arról, ami a legjobb itt, a tengerről: úgyszólván csak azt látom az erkély keretében; jobbra és balra és előre. Az egész Quarnero sötétkék, körös-körül a hegyek és szigetek világoskéken ködlenek, fölöttük még világosabb, majdnem fehér az ég. A víz folyton borzong, összevissza reszket, s ez a reszketés a nap felé olyan, mint egy földre költözött csillagos ég. Fehér vitorlák, zúgó motorcsónakok. Balra, Fiume felé, egy nagy angol csatahajó pihen a vízen, vendégségben van itt. Egész messze egy fekete gőzös füstölög, Triesztből jön, Fiuméba megy” – emlékezik Szabó Lőrinc.
A város nyüzsgő sokfélesége az, amit még megjegyez az ide látogató. A világ minden tájáról érkeznek vendégek. Sok a magyar turista, ami meglátszik a többnyelvű étlapokon is, de a meghatározó nyelv a hagyományok miatt is az olasz, nemcsak a vendégek, hanem a vendéglátók révén is. A rájuk jellemző könnyedség, vendégszeretet és kedvesség kicsit meg is emeli a város népszerűségét.
Az Admiral Club
