1456. július 22-én Belgrad védői élükön Hunyadi Jánossal ezen a helyen arattak döntő győzelmet a törökök felett – áll a kalemegdani várban felállított szobron
Amíg Magyarországon készülődnek a nándorfehérvári ütközet július 22-ei évfordulójának megünneplésére, addig a tetthelyen, Belgrádban mintha számba sem vennék az – igaz, nem kerek –, évfordulót. Amíg az interneten azután kutattam, vajon lesz-e bármilyen megemlékezés az 556 évvel ezelőtti, azaz 1456-os csatáról a szerb fővárosban, addig egy tanulságos véleménycserére bukkantam egy közkedvelt csevegősávon.
Egykor Tábor-szigetnek nevezték a Duna és a Száva torkolatát ékelő szigetet (ma inkább Veliko ratno ostrvo), a nándorfehéri csata szinte minden ábrázolásánál feltüntetik
Amíg az egyik levélíró arra hívta fel a figyelmet, hogy „a szerbek csak a vesztes csatájukat, a rigómezeit ünneplik, ahelyett, hogy a törökök felett aratott legnagyobb győzelmet ünnepelnék, még akkor is, ha magyar emberre volt szükség ahhoz, hogy szerb földön a törököt megállítsa”. Ellenvélemények sora következett, melyekből főleg az derült ki, hogy a rigómezei csata nem volt egyértelműen vesztes csata, sokkal inkább „döntetlen” kimenetelű. A kommentelés persze minden vélemény előtt nyitott, és hozzá a kommentár sem feltétlen szükséges.
Ugyanakkor nem találtam semmilyen bejelentést arra vonatkozóan, hogy vasárnap, avagy július 22-e táján bárminemű megemlékezésre készülne bárki is, így tényleg egyet kell értenem az első kommentelő azon megállapításával, hogy ez a csata bizony nem sokat jelent a szerbségnek. Hogy miért? Talán, mert Nándorfehérvárt abban az időben még nemigen érezte a saját fővárosának, ellentétben a magyar féllel, hiszen azidőtájt „Magyarország kulcsának és kapujának” emlegették?
Bárhogy is, nekünk, vajdaságiaknak a nándorfehérvári ütközet különös jelentőségű. A zentai mellett talán a legjelentősebb, amit a magyar seregek az egykori Délvidéken vívtak. Hunyadi János Kapisztrán Jánosssal, Dugovics Titusszal, és maroknyi seregének számos önfeláldozó, bátor katonájával valóságos haditettet hajtott végre. Ebben talán mindenki egyetért. Ennek reményében bízom benne, kerül egy-két szál virág, vagy koszorú a kalemegdani emlékműre idén is.
Számos kultúra választóvonalát képezte a nagy múltú város, vára viszont megőrizte a hódítók, az itt élők nyomát
