Szilvanapi köszöntő (Fotó: Erdősi L. Valéria)
„Tudja-e kiskegyed, melyik a legtökösebb magyar falu?” – fordul hozzám egy mokány, bajuszos férfi a Magyarország északkeleti csücskében lévő Szatmárcsekén. „Én mondom magának, a nagydobosi töknek nincs párja a világon. Az én nagyapám is – Isten nyugosztalja – tökkel feküdt, tökkel kelt, mindig a tökön járt az esze, mint mindenkinek a faluban. Most meg miért mosolyog? Kóstolja csak meg ezt a töklekvárt! Azzal kell gazdálkodnunk, amink van, és amihez értünk. Ez pedig csakis a sütőtöktermesztés lehet” – állítja meggyőződéssel.
A turistvándi vízimalom
„Nagydoboson szinte mindenki termeszt tököt. Annak idején még a New York-i tőzsdén is jegyezték a portékánkat, ez volt a falu valutája. Megsúgom magának: amióta fesztivált rendezünk a tökünk népszerűsítésére, megpezsdült az élet körülöttünk” – mondja a szakavatott nyilatkozó, aki kétségkívül profin menedzseli a faluját.
A nagydobosiakról rágalom lenne azt állítani, hogy nincs egy kis sütnivalójuk sem. Mosolygós, vidám emberek, és szemmel láthatóan optimisták. Pedig köztudott, hogy a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében élőknek megvan a maguk gondja-baja, mégis töretlenül hisznek a sütőtöktermesztés feltámadásában. Ezért is rendeznek minden év szeptemberében tökfesztivált.
De mit is lehet készíteni sütőtökből? „Ételt vagy százfélét” – vágja rá gondolkodás nélkül az egyik tűzrőlpattant nagydobosi menyecske. A magamfajta városi ember meg csak hüledezik a terülj asztalkám láttán, a helybeli asszonyok pedig sorolják: tökkrémtorta, tökpüré, sós tökgombóc, tökös görhe, dióval meg szilvával ízesített töklekvár, tökös lecsó, töklapcsánka, töltött tök aludttejben főzve... A nagydobosiak olyan étkek receptjeit őrzik és készítik, amelyekről már réges-régen elfeledkezett a világ.
Amíg Nagydoboson a sütőtök lett a turistacsalogató, addig Szatmárcsekén a cinkéből készült ételek. Az érzékeny gyomrúak és lelkűek megnyugtatására: a cinkefőzés nem e védett énekesmadár kíméletlen olajba dobását jelenti, hanem krumpliból és lisztből készült puliszka elkészítését. A cinke tehát azon étkek egyike, amely Szatmárban nemzeti és helyi hagyomány, és csupán nevében van köze a madárhoz, de sokkal inkább ahhoz a hagyományhoz, amelyet a fesztivál immár évek óta mutat a világnak.
Több mint egy évtizeddel ezelőtt ez volt az a rendezvény, amelyik a térségében megalapozta a falusi turizmust, egyszersmind az önerőből való felemelkedés első lépését jelentette.
A Tivadar környéki vendéglőkben a halászlé a sláger, mellette pedig a szilvás, meggyes rétes, dióval, szilvalekvárral megbolondított mocskos tészta kínálja magát. Mára ugyanis beérett a néhány éve született ötlet, hogyan lehetne a szatmári térség jellegzetes gyümölcsét az ország legkeletibb sarkában a turizmus szolgálatába állítani: 16 magyarországi és 10 erdélyi települést összekötő Szilvaút mentén lassan virágzásnak indult az idegenforgalom. Mostanság a hazaiak mellett olyan, már visszajáró holland, német, svéd vendégek koccintgatnak errefelé a hungarikumnak számító szilvapálinkával, akik korábban hírét sem hallották a Felső-Tisza ezen fertályáról.
A Szilvaút egyik kiötlője Danó Sándor, Tivadar polgármestere, hitte és vallotta, hogy az elmaradott térségként számon tartott Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a falusi turizmus hozhatja meg a fellendülést. Társaival merész módon ehhez választották ki a vidék jellegzetes gyümölcsét, a sokfelé vadon is megtermő, egyesek által kissé lenézett szilvát. E „fapados” gyümölcs többnyire afféle mostohagyerekként szerénykedik a piacok standjain az illatos barackok, a zamatos körték és mosolygó almák között. Holott a szilva beltartalmát nézve valóságos természeti kincstár. Tele van például káliummal, amely szabályozza a szív ritmusát, csökkentve az infarktus kockázatát; magas vastartalma miatt pedig a fiatalabb nőknek ajánlott minél többet enni belőle. És most kiderült újabb előnyös tulajdonsága is: turistacsalogatóként első osztályú reklámhordozó.
A Szilvaút Egyesületbe tömörült lokálpatrióták évekkel ezelőtt számba vették a helyi nevezetességeket, hogy a szilva jegyében kulturális és gasztronómiai értékeket – mint egy felfűzött élő igazgyöngysort – kínáljanak az ide vetődő, az újra fogékony idegennek. Mert jól tudták, hogy a turizmusban új szelek fújdogálnak. A szakemberek szerint a hazai és a külföldi világjárók egy része – betelve a már unásig megismert, felkapott látnivalókkal, a tengerpartok megszokott, uniformizálódott kínálatával – mást, eredetit szeretne. A dübörgés helyett sokan értékelni kezdik a csendes szemlélődést, a nyugalmat, a falusi élet természetközeli ritmusát, a helyi ízeket. Az errefelé lakó kedves emberek, a villanyoszlopokon fészkelő gólyák, az ereszek alatt fiókáikat etető fecskék, a kertekben a gyümölcsöktől roskadozó fák, az utakon a szekerek előtt baktató lovak – mind a derűs harmónia alkotóelemei.
Penyigei reklám: szilva az üvegben, szilva a hímzéseken
A gyakran fanyar ízű szilva lekvárrá főzve nemesedik igazi ínyencséggé. A lekvárfőzés azonban nagy tudást, türelmet igénylő, fáradságos művelet, egész napos kevergetést követel. Ajánlatos az üstöt a szabadban elhelyezni, mert a tűz fölött rotyogó édes massza ki-kirobban, és a szerteszálló forró kis lövegek összemázolhatják a konyha falát. Ezekkel a fortélyokkal ismerkedhet a Szilvaút látogatója Penyigén, Magyarország egyetlen Lekváriumában, ahol kemencék, katlanok, teknők, motolla, rosta, a szilva tárolására használt szilke – valójában nagy köcsög – és a fától a termést megszabadító szilvaverő rúd látható. Megtudjuk, hogy a valódi penyigei lekvár a gyakorlatilag vadon növő, „nemtudom” nevű, apró szemű, hamvaskék szilvából készül, amíg a legjobb befőtt a besztercei fajtából tehető el télire. A múzeumban arról is kiokosítanak, hogy a szilvát a honfoglalás előtti időkben a görögök, örmények, szírek termesztették. A Római Birodalomban megbecsült ételként ismerték, a légiósok például e gyümölcsből merítettek erőt a hosszú napi meneteléshez és a csatározáshoz.
A Szilvaút egyik romániai állomása a roskadozó állapotában is büszke várkastélyáról nevezetes Aranyosmeggyes. A község pálinkaházában e különleges ital varázsolásának eszközei vehetők szemügyre, köztük rézüst, lepárlók, fokolók, tartályok. A vendéget itt jóféle szatmári szilvapálinkával kínálják. A tüzes italt a még Róbert Károly királyt is kínzó köszvény gyógyítására javallották a középkorban, a legenda szerint az uralkodó éppen a pálinka hatására szabadult meg ettől a nyavalyától.
Az erdélyihez hasonló pálinkaház létesült Tarpán. Egy régi parasztházat rendeztek be, ahol a főzés fogásait követhetik nyomon a látogatók. A Szatmár-Bereg vidéken portyázva érdemes ellátogatni Tákosra, amely a mezítlábas Notre-Dame-nak nevezett, 18. századi paticsfalas, zsindellyel fedett református templomáról híres.
Ha Beregsurányban járunk, nem szabad kihagynunk a gótikus református templom és a tájház megtekintését. Az út mellett a gyönyörű Uray-kastély tűnik fel, melynek parkjában még ma is áll néhány 200 évnél is öregebb, ritkaságnak számító famatuzsálem kocsányos tölgy és hársfa. Szatmárcseke arról nevezetes, hogy Kölcsey Ferenc 1815-ben költözött ide, és haláláig itt élt. Költészete ebben a kis faluban teljesedett ki, itt írta a Himnuszt. Emlékét hűen őrzik, ezt bizonyítja a költő síremléke, a Művelődési Házban berendezett emlékszoba és az épület előtti ülő alakos Kölcsey-szobor. A falu másik nevezetessége az Európa-szerte ismert református temető, melyben egyedülálló csónak alakú fejfák jelzik a sírhalmokat. Tiszacsécsét Móricz Zsigmond tette híressé, ugyanis itt van az író egykori szülőháza, ahol az életútját bemutató tárlatot tekinthetjük meg, s egyben bepillantást nyerhetünk a hajdani szegényparasztság életébe is. A ház udvarán Varga Imre egész alakos Móricz-szobra látható. A térségben járva ne hagyjuk ki Turistvándit sem. A település leghíresebb műemléke a Mária Terézia korában épült vízimalom, mely ma is működőképes. Minden év augusztus 20-án itt tartják a gyúrt tészták gasztronómiai fesztiválját, amelyen a vízimalomban megőrölt lisztből és az abból készített népi ételekből fogyaszthat az ide látogató. Utunk folytatásaként betérhetünk Milotára, a település világhírű terménye a vékony héjú, úgynevezett papírhéjú milotai dió. A dióbéllel töltött aszalt szilva és az éretlen dióból készült diólikőr igazi csemegének számít, meg mindaz, amit a környéken láthatunk, és emlékeinkben hazahozunk.
Móricz szülőháza
