Az égiek ezt látják a Szigetből (Fotó: Mihajlovits Klára)
Amikor arra kérik az embert, hogy meséljen a Szigetről, az mindig úgy hangzik, mintha elbeszélést várnának. Én nagy híve vagyok a narratív struktúráknak, mesélni is szeretek, és sokat sztorizom Exitről, BITEF-ről, filmekről, előadásokról. A Sziget azonban rendre ellenáll a narrációnak. Talán azért, mert a tengernyi inger képtelen összeállni egy egységes eposszá. Talán mert még a sokoldalnyi, naponta vezetett jegyzetanyagból sem tudok kihámozni egy mesét. A Sziget-cikk műfaja épp ezért kötelezően a fragmentum.
Mi lesz, ha odafentről beleköpnek a levesünkbe?
Latexruhás és orvosköpenyes franciák ellenpontozzák az idei Exit szánalmas próbálkozását, hogy karnevált csináljon: az álarcosbál a Szigeten parancsszó nélkül születik meg. Az utcákon rózsaszín nyulak, őrült napszemüvegesek, indiánok, filccel, hennával, csillámporral agyontetovált alakok. Egy srác kólás hordót húzott magára: csak papucsos lába látszik ki. Valaki gumigitárral tombolja végig a koncerteket. Van, aki Pink Floydra hajazó gumikalapáccsal. Egy lány arcán hatalmas katicabogár. Mások kiltet viselnek.
Színház az egész világ. Az utcán végigmegy egy angol házaspár. Eltévesztették az utat, most veszekednek. Csomagot húznak maguk mögött, felettük fekete esernyő, csurom víz mindkettő, de a napfény csak úgy szakad rájuk. Egy poszt-apokaliptikus hajcsár gépszörnyet irányít. Egy parókás-katonás banda menetel, a Europe Final Cauntdownját játssza xilofonon, harsonákkal. A gitárszólót egy harmonika helyettesíti. Kulka János esténként sanzont énekel. Egy berlini nő kötélen egyensúlyoz.
Egy ismerős kora reggel a Szózatot szavalja a sátrak között. A hollandok meg akarják tanulni a kalotaszegit a Hungarikum Faluban. Gólyalábas svédek magyar népi kultúrába rejtőzve próbálnak magyar lányokkal csajozni. Utolsó estére az Erős Pista is elfogy: a külföldiek még a juhtúrós puliszkához is kértek belőle.
Napközbeni aktivitások, pardon: aktivizmusok. Az Új Akropolisz filozófiai társaság színes kereke felkínálja az aznap gyakorlandó erényt. Az Amnesty International aláírást gyűjt. Egy szervezet a meleg felvonulásért áll ki, egy másik a meleg sportolókért, megint másik a fogyatékosokért, egy harmadik a nemi erőszak ellen lázad. A keresztény felekezet sátrát folyamatosan hippisátornak nézik. Lehet szurkolni is az olimpikonoknak, bár ez nem túl népszerű. A Transparency sátránál a korrupció ellen küzdenek egy kék medencében. Másutt az emberkereskedelem ellen játszik az ember. A hulladékgyűjtésből versenyt szerveznek, gyűlik a plasztik, a papír az Új Széchenyi Terv saroksátra mögött.
Az ember itt azzal kommunikál, akivel csak akar. Nincs, aki ne úgy viszonyulna, mintha száz éve ismernénk egymást. Egy tízperces nevetős szócsata után egy ismerős azt kérdi: honnan ismerem ezt a srácot, én pedig azt felelem: tíz perce. Ennél az asztalnál ült. Egy haverjaitól elszakadt svéd a nyakamba borul, mert tudom, hol vannak pingpongasztalok a közelben.
Zászlók vonulnak le-föl, sok közülük azonosíthatatlan, de kérdésre bármikor elmondják, hogy melyik holland vagy finn tartomány jelzése ez. Ír zászlóból van a legtöbb. (A horvát szomszéd is sajnálkozik, hogy azt hozta el, miközben otthon hagyta a kedvenc lobogóit: a jugoszlávot és az anarchistát.) Meg is jegyzi valaki büszkén a sörére hajolva, hogy ír zászlóból több van a fesztiválon, mint írből.
És a koncertek. Ahogy a Nagyszínpad fölé szerelt csillogó csövecskékből folytonosan pára hullik a népre. Ahogy a Placebo Meds című dala lassítva ér el hozzánk a hátsó sorokba. Ahogy a The Killers megállítja az esőt a Somebody Told me-val. Ahogy belefulladok a tömegbe Mando Diaón, miközben a zenekar egy slágerét Szíriának ajánlja föl. Ahogy (aznap először) kisüt a nap a The Horrors koncertje idején, egy pillanatra fontosabbá válva, mint a zene. Ahogy két francia megpróbálja elénekelni velünk és a Csíkkal a Most múlik pontosan-t. Ahogy a Nagyszínpadra aznap délelőtt véletlenül, a The Roots késése miatt került Anti-Flag a békéért táncoltatja félholtra az embereket. Ahogy összesen húszan verődünk össze a Kolin koncertjén. Ahogy felkérek táncolni valakit a Hurts Stay-ére. Ahogy rockszambát járunk a Friendly Fires fáradhatatlan énekesével a Kiss of Life-ra. Ahogy egy asztalnál csövezve szeretjük messziről is a Stone Roses visszatérését. Ahogy Shane McGowan részeg motyogása után nem értjük, hogyan tud mégis tisztán énekelni a The Poguesszal. Ahogy az év csúcskoncertjén hipnotikus lebegésben percenként közelebb araszolok a színpadhoz, mert a The XX csak suttogva, közelről kommunikál, és ösztönösen is hozzájuk bújna az ember.
Búcsúzóul utolsó éjszaka egy csöpp keserűség van véresre harapott ajkamon. Azt súgom a párnába emlékeztetőül: a világ nem a Sziget. A világ egy ennél sokkal rosszabb hely.
Charli, te nem ilyen szigetről meséltél nekem
