Új csatorna, régi filmhős (Fotó: Kocsis Árpád)
Állandó lakókkal népesült be a kishegyesi vasútállomás. Az előző látogatásunk óta, amikor az állomás épületeinek mostoha sorsáról számoltunk be, egy szigorú tekintetű, de mérhetetlenül türelmes bakter és egy szakállas bácsi költözött az indóházba. Gondoltuk, felkeressük őket, hogy egy beszélgetés során megkérdezzük, mi vonzotta a baktert és a rejtőző idegent a lepusztult épületbe. De azt sohasem gondoltuk volna, hogy két filmes legendával hoz bennünket össze a sors...
Miki Manojlović is watching You!
Játszhatunk a szavakkal, hogy a hegyesi vasútállomáson végbement változások patyomkiniak vagy egy új kifejezést kell rá találnunk. Hiszen a derék miniszter falvakat eszkábáltatott a Krím-félszigeten, hogy uralkodónőjét, II. Katalint meggyőzze, érdemes volt elfoglalni a területet. A vasútállomás esetében nem beszélhetünk ilyesmiről (a falu sem potyomkini, hanem lepusztult), mert noha teremtő kéz valóban járt errefelé, de II. Katalin és szuronyos 18. századi orosz seregek egy szál sem. A pompás épületek pedig eleve álltak, ezekre nem kellett homlokzatot eszkábálni. Pusztán az ajtókat és ablakokat bedeszkázni (feketicsi) virágmintás préselt falemezekkel. Az állomás résein egy Patyomkin kacsint ki ránk... Azaz egy Miki Manojlović.
Ki tudná megmondani, hogy a belgrádi születésű színész milyen szerep elől menekült bele a kishegyesi valóságba? Ő maga hallgat, csak áll az emeleti ablak mögött, kukucskál kifelé, mint ahogyan François Ozon filmjében, a Les amants criminels-ben (Bűnös szerelmesek) tette az erdei kunyhóból. Azt hiszem, ha továbbra is ilyen kitartóan folytatja így a szemlélődést, látványosság lesz belőle: francia rajongóinak százai szállnak le a hegyesi állomáson (ha nem felejtik el, hogy itt csak a személyi áll meg, az sem mindig), japán turistacsoportok tömkelegével kell számolnia a helyi idegenforgalmi irodának és amerikai cigarettásdobozok kerülnek a hazai cigisdobozok mellé a fűbe, a gyalogösvényre, az üvegcserepekkel hintett betonútra. Kishegyesre beköszönt a katasztrófaturizmus.
Egészen más történetből pottyant az állomásra a morcos bakter bácsi. Nem tudom, emlékeznek-e David Lean klasszikusának, a Brief Encounternak (Kései találkozás) a söntést támasztó mellékszereplőjére? Ő az, aki udvarolgat a resti kiszolgálónőjének, néha pedig kirohan a peronra, ellenőrizni a vonatok indulását. Én sem emlékeztem rá, de szerencsére felfedte a kilétét pár szóval, s azóta a filmet is újranéztem: remek alakítása volt. A bácsi is Kishegyesen időzik újabban, morcosan támasztja az ajtófélfát. Ő sincs beszédesebb kedvében, talán éppen a társaság hiányzik neki.
Mert utas alig akad. Aki pedig éppen a vonatot választja, inkább előre megkérdezi a topolyai állomást, mennyit késik a járat, semhogy az állomás egyetlen padjára leüljön. Pedig aki itt helyet foglal, szembesülhet a pusztulás stációival. Az elmúlt egy évben a valamikori rakodó ablakainak utolsó tábláit is betördösték, az ajtókat elvitték tüzelőanyagnak, a vezetékeket kitépdesték. Az állomás a patyomkini bedeszkázásnak köszönhetően többé nem lesz talán tábortüzek szélcsendes helye. Immár az időjárás szeszélyeire bízták a hegyesiek, mikor dől össze az épület.
Arról, hogy immár nem emberi időszámításban mérhető a vasútállomás pusztulása, tanúskodik a bakter bácsi mellé festett „red vožnje“-táblácska is. A vonatok érkezéséről értesítő papírlapot már régen letépte a szél.
A Kései találkozásból a Hegyesen maradt padocska
