A „Szeresd (...) felebarátodat, mint magadat.” (Lukács 10.27) bibliai tanítás egyik meghatározó mottója a 18 éve Újvidéken működő Ökumenikus Szeretetszolgálatnak (ÖSZSZ), újabb nevén Ökumenikus Segélyszervezetnek (ÖSSZ, a világban ismert rövidítés: EHO). A demokratikus változások kezdetén, vészterhes, háborús időkben, szerény körülmények között 1993 tavaszán alakult meg az első ilyen jellegű humanitárius szervezet Vajdaságban az Egyházak Világtanácsának (EVT) kezdeményezésére, a HEKS (a Svájci Evangélikus Egyházak Humanitárius Szervezetének) és a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat (mai nevén Magyar Ökumenikus Segélyszervezet) támogatásával. Az alapító egyházak a Szlovák Evangélikus Egyház, a Református Keresztyén Egyház, az Evangélikus Metodista Egyház, a Görög Katolikus Egyház és az Evangélikus Keresztyén Egyház voltak, az alapító tagok pedig a néhai Béres Károly, Bú Anna, Eberhardt Péter, Ghadour Schaál Júlia, Ljubomir Ivanov és Milan Rašković Bata. Az évek folyamán bekapcsolódó munkatársak, volontőrök kitartásának, következetességének, szinte küldetésszerű tevékenységének gyümölcsei – egyházi és világi értelemben – beérni látszanak.
A RákInfó ismeretterjesztő kiadványainak idei bemutatójáról
Az ÖSSZ jelképes nagykorúvá válásáról, a 2006-ban felavatott új otthonukról, az elmúlt évek nehézségeiről, eredményeiről, a máig aktív alapító tagokkal és Vladislav Ivičiak igazgatóval beszélgettünk. Arról is, hogy mit jelentettek akkoriban tájainkon, szorongásaink árnyékában, külföldi biztatásra megalakult békemozgalmak, emberi jogi, háborúellenes, humanitárius szervezetek?
– Ketten kezdtük Béres Károllyal, egy 8 négyzetméternyi irodában, amelyet a Szlovák Evangélikus Egyháztól béreltünk – emlékezett vissza Bú Anna igazgatóhelyettes az első napokra. Valójában az EVT indítványára hívhattuk életre, s annak köszönhetően, hogy a Református Egyház püspöke, néhai dr. Hodossy Imre felismerte a világ egyházai aggódásának, felhívásának jelentőségét: segíteni szerettek volna, és ennek a módját keresték. Új volt számunkra minden, először meg kellett tanulnunk, hogyan kell működtetni egy ilyen jellegű emberi jogi segélyszervezetet? A háborús körülmények, a hiperinfláció, a szegénység, a folyamatosan érkezett menekültek miatt számos nehézséggel kellett szembenéznie kis csapatunknak. Károlynak (aki megalakulásunkkor a református egyház főgondnoka volt) a hite, a bátorsága, a víziója építette fel az ÖSZSZ-t, amely a 18 év alatt egyike lett a legjobban működő nemkormányzati szervezeteknek Vajdaságban. Emlékszem, első akciónk 1993-ban nyolctonnányi gyógyszer elosztása volt, amit az amerikai egyházak adományoztak. Ekkor léptünk először kapcsolatba az itteni egészségügyi intézményekkel: kórházakkal, egészségházakkal, gyógyszertárakkal, valamint a Vöröskereszttel. Kezdettől fogva igyekeztünk pontos, áttekinthető dokumentációt vezetni az elosztásról, amellyel máig tartó kölcsönös bizalom épült ki a donátorok, a célcsoportok és miközöttünk, közvetítők között.
A Rokkantak Esélyközpontjában
Megannyi köszönőlevél, elismerés, oklevél, fénykép gyűlt össze a mai napig. Miközben beszélgetünk, belelapozunk az első albumba:
– Megalakulásunk évében, szeptemberben egy nagyon fontos összejövetelen vettünk részt az EVT és az Európai Egyházak Konferenciájának elöljáróival Belgrádban, a Patriarchai Palotában. Pál pátriárkával egyetértve állapítottuk meg, hogy szükség van a segélyre, és hogy ezt szervezetten, megkülönböztetés nélkül osztjuk szét mindenkinek. Visszafelé jövet a vendégek (mivel a belgrádi repülőtér nem működhetett az embargó miatt) bejöttek hozzánk a Szeretetszolgálatba. Béres Károly és Ljuba Ivanov megemlítette, hogy nagy szükség lenne a népkonyhára Vajdaságban, mert sokan éheznek. Elvben azonnal támogatták az elképzelést, a részletes program elküldése után pedig szponzorálták. Egy évvel később a mi tapasztalatunk alapján a pravoszláv egyház megszervezte a népkonyhát Belgrádban és más szerbiai városokban, majd a boszniai Szerb Köztársaságban is.
Séta az életért akció szervezői
– Visszatekintve minden egyszerűnek tűnik, de mi, akik megvalósítottuk, tudjuk, mennyi akadályt kellett leküzdeni a határra érkezett segély vámvizsgálatától, egészségügyi ellenőrzésétől, behozatalától kezdve az elosztásig – folytatta Ljubo, aki a népkonyhát, a vetőmag-projektumot szervezte a legnehezebb években, ma pedig a logisztikát biztosítja a programok megvalósításában. – Vajdaságban lehetetlen volt hozzájutni még az alapvető élelmiszerekhez is, például cukorhoz, liszthez, sóhoz, étolajhoz, így mindent Magyarországon keresztül, vagy Magyarországról, a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat révén hoztunk be. Ma kissé mosolygunk rajta, de a benzint is csak feketén tudtuk beszerezni, mert üresek voltak a töltőállomások... Viszont ahhoz, hogy eljusson a segély, a gyógyszer, az ebéd a rászorulókhoz, üzemanyag is kellett.
A nehézségek ellenére 1993-tól 2001-ig mindennap 4500 ebédet osztottunk szét a szegények között Újvidéken, Nagybecskereken, Titelen és Pacséron. A nyolc év alatt 4 200 000 ebédet és 300 000 konzervcsomagot osztottunk ki.
A 2000. október 5-ei fordulat után a donátorok többsége úgy vélte, hogy Szerbiának már nincs szüksége humanitárius segélyre. Jóllehet a mindennapi tapasztalataink mást mutattak, hiszen mozgó orvosi csoportunk, gyógyszertárunk – amíg a tartalékok ki nem merültek – továbbra is járta a menekülttáborokat, amelyek jó része 1995 augusztusában az Oluja (Vihar) hadművelet után jött létre Vajdaságban. Humanitárius gyógyszertárunk megszüntetésének másik oka az új egészségügyi törvény volt, amelynek értelmében minden behozott orvosságot, vitamint külön analizáltatni kellett a hazai gyógyszertárakban, ami megfizethetetlenül sokba került.
– Összetettek és bonyolultak voltak az első évek – folytatta Anna asszony. – Főleg segélyszervezetünk egyházi jellege szúrt szemet az Országos Vámhivatalnak, amelynek főnöke akkoriban Mihalj Kertes volt. Elképesztő dolgokra volt képes. Emlékezetes marad 1994 első napja, amikor egy nyerges vontatónyi norvég segély már egy hete vesztegelt a határon, mert Kertes nem engedte be az országba. Csak a gépkocsivezető fenyegetésére, hogy „az egészet felgyújtja”, engedte át a küldeményt, alapos vizsgálat elrendelésével. A tortúra szinte mindig megismétlődött. Volt, amikor a legértékesebb dolgokat elvámolták, és erről nem adtak semmilyen papírt, vagy pedig indoklás nélkül visszafordították a küldeményt. Mindent összevetve mégis sok segély, orvosi műszer, gyógyszer eljutott rendeltetési helyére: Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Koszovó, és természetesen Szerbia, Vajdaság egészségügyi intézményeibe.
A horvátországi Vihar hadművelet után Vajdaságba hivatalosan több mint 200 ezer menekült érkezett, nem hivatalosan a dupláját is meghaladta az ide költözöttek száma. Az ÖSZSZ jobbára a menekülttáborokban ideiglenesen meghúzódókat segítette. Orvosok, pszichológusok, jogászok foglalkoztak velük rendszeresen. Szinte a szükség hívta életre a lelki segélyszolgálatot 1995-ben. A másik krízishullám 1999-ben következett be, amikor Koszovóról megérkeztek a kiköltöztetettek. Újvidékre főleg romák jöttek. Az első naptól kezdve mindenben segítettük őket a Christian Aid angol segélyszervezet támogatásával. Ebből az akcióból nőtt ki a Roma Esély központ, amely napjainkban legfontosabb projektumunk.
– Meg kell említenünk egy másik fontos projektumunkat is, amellyel a menekültek visszatelepítését, otthonaik újjáépítését segítettük a Lutheránus Világszövetség támogatásával – szólt közbe Ljubo munkatárs. – Képviselőikkel együtt bejártuk a vajdasági és a Belgrád környékén lévő menekülttáborokat, és összeírtuk az érdeklődőket. Ez az akciónk 2001-től 2005-ig tartott. Horvátországba 980 család visszaköltözését, házaik felépítését, komplett ellátását segítettük, Bosznia-Hercegovinába pedig mintegy 700 családét.
Szükségszerűen bővült az önkéntesek tábora is, egész Vajdaságban. Kezdetben az egyházak szervezésében kapcsolódtak be a hívek, később mások is csatlakoztak az ÖSZSZ projektumaihoz.
– A lehetőség adott volt, így már 1994-ben megszerveztük a volontőrök felkészítését, később pedig továbbképzésüket is. Végül is 10 évvel ezelőtt megalakíthattuk a Volontőrök Központját. A csaknem 25 állandó munkatárs mellett megközelítően 1500 ilyen önkéntes kapcsolódik be évente a különböző projektumok megvalósításába.
A nyolc év alatt 4 200 000 ebédet osztottak ki a népkonyhákban
A Rokkantak Esélyközpontját az Osztrák Diakóniai Segélyszervezet támogatásával 2002-ben hoztuk létre, és azóta is eredményesen működik. Részben a korlátolt képességűek továbbképzését szervezzük meg, részben segítjük elhelyezkedésüket – mondta Ljubomir Ivanov
