Sokszor panaszkodunk, hogy nálunk véletlenszerűen történnek a dolgok, hogy nem tervezünk, nem tudjuk, hogy mit szeretnénk a következő időszakban, egyszerűen szétszórtak vagyunk.
Erre cáfol rá Óbecse Fő utcájának útburkolata. A résekről és tátongó lyukakról most nem szólunk, a leemelt csatornatetőkről sem, ezek a kis szépséghibák nélkül talán már nem is éreznénk, hogy itthon vagyunk.
Az idei tél megkövetelte az utak sózását. Az illetékesek ezt megtették. Állítólag az időjárás diktálja a továbbiakat, és ha a só nem bizonyul hatásosnak, akkor apró köveket kell szórni az útra, azzal is fékezve a járművek megcsúszásának lehetőségét. Óbecsén is ez történt. A hó bőségesen hullott, mi pedig bőkezűen szórtuk az útra a köveket. Aztán szebb napok következtek, a hó alól, mint a szürke fogsorok előbújtak a kavicsok, és cinikusan vigyorogva maradtak ránk, immár májusig, és valószínű, továbbra is.
Az utcát tisztító fiú készségesen értesítette a járókelőket, hogy a tél emlékének elsöprése túllépi az illetékességét. – Egyébként kinek zavarnak ezek a kis pattanások? – tette fel ezúttal ő a kérdést, miközben a szélben táncot járó apróságokat bámulta. Tényleg, kinek? Talán a kerékpározónak, aki megcsúszhat rajta, netán az autók kereke által felkavarva és a magasba ugorva kiverheti a szemét, vagy a kocsi tulajdonosának törheti össze az ablaküvegét? Más nemigen történik. Különben is, miért nézne az ember lefelé, ha az a feladata, hogy folyamatosan pozitívan gondolkodva egyenesen tartsa megfáradt gerincét, ne lógassa az orrát.
Ne mondja senki, hogy szétszórtak vagyunk! Csupán időben felkészültünk a következő télre. Az idő szalad. Igaz, másutt felszedik a szemetet és a köveket. Aztán újrahasznosítják… Mi nem mások vagyunk, hanem egyediek. Tavasszal várjuk a telet.
