Egy ismerősöm mondta: ha nem zentai lenne, lakóhelyéül Isztambult választaná. Nagy szó ez a lokálpatriotizmusáról ismert Tisza-parti városka polgára részéről, de aki járt ebben a csodálatos metropolisban, az tudja, semmi túlzás nincs benne, hiszen Isztambul páratlan hely, amely Konstantinápolyként ezer évig a nyugati világ központja volt, manapság pedig az oszmán világ epicentruma, amely rohamosan fejlődik, s a helyiek szerint immár 25 millió lakosa van, amellyel Európa legnagyobb városává nőtte ki magát.
Az Új mecsetben napjainkig tömegesen imádkoznak
Hogy lehet néhány nap alatt megtekinteni egy négy Szerbia nagyságú helyet? A válasz egyszerű: sehogy! Ehhez sokkal több kell, hiszen az ember lépten-nyomon kapkodja a fejét, hol az égbe meredő minaretek, hol a nyolcsávos autóutak láttán, de szeme csücskével mindig a Boszporusz felé pislog, közben meg szédeleg a bazári forgatagban, ahol az orientális illatok az ékszerek és kelmék ragyogásával párosulnak. Mivel ötnapos ottlétem több mint felét a sport foglalta le, így nem is törekszem teljességre, hanem csak megragadok néhány olyan kegyhelyet és helyszínt, amely valóban e város védjegyévé vált.
Hagia Sophia
Megtalálni a szavakat a világ hét csodája egyikére pont olyan nehéz, mint bármit is mondani akkor, ha az ember a Rhodoszból származó, különlegesen könnyű téglából épült óriási kupola alatt áll. Lenyűgöző létesítmény, a maga nemében tényleg páratlan, amelyet a törökök 1453-tól – amikor mecsetté nyilvánították – Aja Szófiának neveznek. Építése 325 tájékán kezdődött, Nagy Konstantin idejében, de több tűzvész miatt Justinianus építtette újra, és az Isteni Szent Bölcsességnek szentelte (görögül Hagia Sophia). Hogy mit érezhettek a törökök, amikor először megpillantották a 31 méter átmérőjű és 55 méter magas kupolát, nem tudom (annyit viszont igen, hogy a Konstantinápolyt elfoglaló Mohamed első dolga az volt, hogy itt tartotta meg első imádkozási szertartásait), de nyilván nekik is tátva maradt a szájuk, hiszen egy tégláját sem rongálták meg, hanem inkább a XVI. században a Török Birodalom legnevesebb építésze, Sinan megerősítette, s minden török atya, Kemal Atatürk 1935-ben újra helyreállíttatta és múzeummá nyilvánította.
Isztambul egyik jelképe, a Kék mecset
Az ember bárhová lép az egykori bazilikában, csak az ámulat kerülgeti. A mozaikok napjainkig káprázatosak, hihetetlen látványt nyújt a székesegyház belsejére az egykori császári páholy, hátborzongató megtapintani a galérián található márványajtót, és a kijáratnál keresztül menni a bronzkapun. Ujjunkkal be lehet nyúlni a Könnyező oszlopba is (a mélyedés állandóan nedves a talajszint alól odaszivárgó víz miatt). A keresztény legenda szerint a hüvelykujjnyi mélyedés Szent Gergely ujjlenyomata, a muszlimok szerint viszont az ő egyik szentjük nyúlt bele, hogy Mekka felé fordítsa az épületet.
A Hagia Sophia nagykupolája
Nos, ez nem sikerült neki. A Hagia Sophia a mai napig a kereszténység, de főleg Bizánc diadala, amelyet naponta több ezer látogató tekint meg 20 líráért (1 euró = 2,4 líra), szerb, horvát, spanyol, olasz, német, angol... tolmácsokkal, s akárhogy forgatjuk, méltán foglalja el helyét a Taj Mahal, vagy a Machu Pichu emblematikus épületegyüttesei mellett.
Sultanahmet Camii
Természetesen a Kék mecsetről van szó, amely a „Nagy Testvér”, a Hagia Sophia tőszomszédságában van, egy park választja el őket, s immár együttesen jelképezik Isztambult. Nevét megrendelőjéről, magyarul pedig a belső borítás kékes tónusú csempéiről kapta, története pedig nagyon érdekes. A megbízó az ifjú I. Ahmed szultán volt, aki azzal bízta meg Sinan legnevesebb tanítványát, Mehmet Agát, hogy még a Hagia Sophia kupolájánál is nagyobbat építsen, bizonyítva ezzel, hogy az iszlám nagyobb csodákra képes, mint a kereszténység. Ne csűrjük-csavarjuk: a terv nem járt sikerrel, a kupola átmérője csupán 23,5, magassága pedig 43 méter, s csak úgy sikerült megépíteni, hogy négy masszív oszlop tartja A kupola kisebb lett, de a szultánt hat gyönyörű minarettel kárpótolták, amelyből a mai napig hallható a müezzin imára szólító hangja, s ottjártunkkor is imádkoztak a templomban.
Csodálatra méltó az a mintegy 20 ezer csempe és a fehér márványból faragott szobrászmunka, amely a mecsetet belülről díszíti. Nem állom meg elmesélni, hogy számos nyugati turista fittyet hány az ottani szokásokra, amelyekre minden turistavezető és útikönyv felhívja a figyelmet: a Kék mecsetbe a férfiaknak rövidnadrágban, a nőknek pedig rövid szoknyában, fedetlen vállakkal és fejjel nem szabad bemenni! Nem értem, egy angolnak például miért nem lehet ezt tiszteletben tartani, de az ajtónál egy őr leállítja őket, és kiosztogat nekik egy-két kendőt, hogy fedjék el magukat.
Szűz Mária a gyermekével
Bevallom őszintén, belülről sokkal többet vártam a kívülről csodaszép mecsettől. A belsejében csak egy szűk sávon keresztül lehet közlekedni, a fény alig szűrődik be, a legzavaróbb viszont az, hogy a nyugatiak mezítláb lépnek a szőnyegekre, s ez bizony enyhe lábszagot áraszt belőlük. Belépő nincs, kilépéskor viszont óvakodni kell az utcai árusoktól, mert e két kegyhely környékén mindent tételesen drágábbért kínálnak.
A Boszporusz
A képeslapok előszeretettel ábrázolják a Boszporusz-hidat, pedig igazából kettő van belőlük. Ázsiába a legkellemesebb hajóval megtenni az utat, hiszen egyrészt élvezhetjük a tenger valóban márvány színét (nem tudom, hogy az ördögbe maradhat olyan, hiszen feltételezhetően Isztambul összes szennyvize oda folyik, s a hajóforgalom is óriási), másrészt viszont elkerüli az ember a hídon zajló közlekedési őrületet, s nem kell izgulnia, hogy eltéveszti a lejárót a parthoz. Nos, mi mégis kocsival indultunk át, hogy azért a hídon is legyünk, de később már bántuk, hiszen az állami és privát tulajdonú hajók, hajócskák 15-20 líráért viszik körbe az embert.
Természetesen az ázsiai oldalon is sok a látnivaló (mecsetek, múzeumok, halpiacok), s érdekes az a megfigyelés, hogy bár az Isztambul ázsiai oldalán található leletek szerint ott korábban éltek, mint az európai részen, a házak mégis az újabb benyomását keltik, rendezettek, s valahogy akkora nyüzsgés sincs, mint az Aranyszarv-öbölben.
Dicsekedhetek tehát, hogy Ázsiában áztattam a tengerbe a megfáradt lábam, de azzal viszont korántsem, hogy Isztambul látnivalóinak akár néhány százalékát is láttam volna. Ott van még a Topkapi, a szultánok rezidenciája, a palota a város másik ékköve, amelynek épületeit, a szeráj és a hárem világát még bejárni sem lehet egy nap alatt, hát még megtekinteni azt a rengeteg káprázatos műkincset, amely a birodalom egykori nagyságát tükrözi vissza. Nem jártunk a fürdőkben, a hammamokban, ahol a mai napig egy kockás törülközőkendő és a fapapucs, a takunya a viselet. A Régészeti Múzeumban sem voltunk, a Hippodromon és a Galata-torony tövében sem, ahol még mindig létezik zsidónegyed, s csak kívülről csodáltuk meg a gazdagon díszített Yeni Camii-t, az Új mecsetet, amely nem is olyan új, hiszen 1663-ban fejezték be, s napjainkban a legközkedveltebb imahely.
Végigjártuk viszont a Kapali Carsit, a fedett nagybazárt, de erről a következő alkalommal szólunk.
Keresztelő udvar a Hagia Sophiában
A Kék mecset bejárata
A Kék mecset kupolája
Kellő helyen kellő öltözékben
A Boszporusz-híd alatt a legnagyobb teherhajók is komótosan elférnek
