Befejező részünkben hasznos tudnivalókkal szeretném ellátni azokat az olvasókat, akik kedvet kaptak az isztambuli bazárokhoz. Ördöngös dolognak nem ördöngös semmi sem, de jó tudni a részleteket, mert ezzel akár egy napot is megtakaríthat ott az ember.
Belgrád–Isztambul, éjjel
Belgrádtól Isztambulig mintegy 920 kilométer van, így mindenki hozzáadhatja a távot lakhelyétől a fővárosig, s kiderül, hogy azért még sincs a világ végén Európa legnagyobb városa. Belgrádtól a bolgár határig kiváló autópálya vezet, 10-20 kilométerenként kávézóval, falatozóval és önkiszolgálóval ellátott töltőállomásokkal, így az ember még azt is megválogathatja, hogy NIS, MOL, OMV, Lukoil vagy más pumpán akar üzemanyagot venni. Amikor átlépünk Bulgáriába, legjobb, ha elfoglaljuk magunkat, mert aludni biztosan nem fogunk: olyan rázósak még az autópályának csúfolt utak is, hogy a péterréve–óbecsei országútszakasz ahhoz képest maga a mennyország. Bulgáriáról egyelőre ennyit, majd a visszafelé út kapcsán a többit.
Büszke nép a török, a hatalmas nemzeti lobogók 5–10 kilométerenként szöknek az égbe
Hajnali 4 óra 40 perc, a muzulmánok első imája, s ezt a török határon mindjárt tudjuk is, hiszen szinte percre pontosan a jelzett időpontban léptünk át Törökországba, ahol dzsámi és minaret fogad bennünket, meg a müezzin hívó szava. Kicsit furcsa, hogy a határon nem lehet autópályakártyát venni, hanem csak 20 kilométerrel odébb, az első fizetőpontnál. Hajnal lévén senkit sem találtunk a bodegákban, s csak negyedórás keresgélés után lépett elő egy tisztviselő, akitől 20 euróért kaptunk egész hétre szóló kártyát. Isztambulig az út tűrhető, a táj csodaszép, hiszen egy idő után már a Márvány-tenger kékségébe merülhet el az ember, s észre sem veszi, hogy már Isztambulban van, mert túlzás nélkül: az első elővárostól az óvárosig mintegy 70 percet autóztunk. Aki először jár Isztambulban, az el ne induljon navigátor nélkül. Az út menti jelzőtáblák csak törökül írják ki az adatokat, s bizony könnyű rossz helyen letérni a központ felé sűrűsödő rengetegben.
Beyoğlu, az óváros
Az óvárosban az utcák túlnyomó része még köves és egyirányú. Ha az ember elvét egy kis zegzugot, úgy készüljön fel arra, hogy több kilométeres kört kell újracsinálnia. Inkább tehát körültekintőbben kell hajtani arra, s fittyet hányni a mögöttünk dudálókra, mert ezt a szokásukat azért megtartották a törökök. Ha megtaláltuk a kiválasztott szállót (ebben a városrészben inkább ifjúsági szállókról beszélhetünk, a luxusszállók a Boszporusz-hídhoz vezető út mentén vannak, az új városnegyedben), mindjárt keressünk megfelelő parkolót is, s törődjünk bele, hogy a napi parkolás csaknem 25 lírába kerül. A szállók nagy részében napi 50 líráért lehet megszállni. Ezért az ember tiszta szobát, tiszta ágyat kap törülközővel és reggelivel, de közös fürdőszobával és WC-vel. Takarót nem kap, mert nem is kell, de kérni lehet. A személyzet igen kedves, lopástól nem kell tartani, a tisztaságra ügyelnek, s legokosabb, ha a kiválasztott úti célt megbeszéljük velük, mert így sok időt spórolhatunk meg.
A Boszporusz ázsiai oldalára ilyen turistahajócskákkal érdemes kirándulni
Az óvárosban rengeteg váltóiroda van, 1 euróért átlagosan 2,40 török lírát adnak. Ha az embert leszólítja valaki ilyen célból az utcán, óvakodni kell, mert az árfolyam szinte mindenütt fix, így óriási turpisság lehet a dologban. Ha véletlenül elfogy a líránk, nem kell pánikba esni, mert mindenhol elfogadják az eurót, s nem is csapják be az embert. A bazárban nem kell tartani a zsebmetszőktől. Ha mégis valami gond van, a bazárokban van rendőrállomás. Alkudni mindenütt lehet, de ne várjunk csodát: azok az idők már elmúltak, amikor felére le lehetett srófolni az árakat. Ha alkudozás közben az árus meghív bennünket egy teára, azt illik elfogadni, mert ez a megbecsülés jele. Nem kell félni: portékájából csak annyit sóz ránk, amennyit mi meg akarunk venni!
Az óvárosban legelőnyösebb gyalogolni. Valamennyit muszáj, de aki nem szeret, annak ott van a klimatizált villamos, amelyen a jegy 2 lírába kerül, függetlenül a megállók számától. A villamos megáll a Hagia Sophiánál, a Nagybazárnál, a kikötőben... is, s csatlakozik a földalattival, amely a repülőterek környékén üzemel.
Kirándulások
Ha valaki nem ragaszkodik ahhoz, hogy valamilyen járművel áthaladjon a Boszporusz-hidak egyikén, javasolom, hogy válassza a Galata híd tövéből induló kirándulóhajókat. Más a tarifa nappal és este, de nagyjából 15 lírából meg lehet úszni, s sokkal kellemesebb is. Aki viszont szervezett busszal szeretne ázsiai talajra lépni, az a Kék mecset parkjához tartozó parkolóban veszteglő buszokat választhatja, a jegy ára 50 (!) líra. Kirándulásokat persze a környező turisztikai látványosságokhoz is szerveznek, sőt, emeletes busszal meg lehet nézni Isztambul egy részét, de ezekről nem tudok bővebbet mondani.
Össznépi sport: horgászat a Galata híd tövében
Mint említettem, a kikötő az egyik kiindulópont. Itt horgásznak százával a törökök (elég ügyetlenek, mert nem láttam senkit halat fogni), s esténként ide hozzák ki a portékájukat a perecsütők, a fagylaltosok, a főtt- és sültkukorica-árusok, s nem utolsósorban a nyárson sült halszeleteket is itt kell venni, meg a kagylót, hiszen szinte egyenesen a tengerből érkezik minden. Éjjelenként – amikor a bazárok bezárják a kapuikat – itt lehet mindenféle kacatot venni. Az éttermek előtt a pincérek leszólítják az embereket, s mézesmázos szöveggel próbálják őket rávenni arra, hogy betérjenek egy-két fogásra. Vigyázat! Az utcán ugyanolyan finom roston sült húsok vannak, csak négyszer olcsóbban!
Ha valaki jókat akar inni a vakációján, az ne Törökországot válassza. Az alkohol ugyan nem tiltott, de az önkiszolgálókban csak a sör van kirakva, a borok és a raki, a török ánizspálinka lakat alatt van, és nagyon drága. A borok ára 30-40 líránál kezdődik, a 7 deciliteres raki 35–50, a cigaretta pedig 6 líra. A helybeliek nem isznak az éttermekben, hanem csendben teázgatnak, s furcsa pillantásokat vetnek azokra a nyugati fiatalokra, akik úgy tartják, hogy még Isztambulban is az a nagy buli, ha berúgnak, s utána beokádnak a sikátorokba.
Az összbenyomás
Ami a legjobban megragadott, nem más, mint az, hogy a török emberek mennyire tiszták. Ottlétem alatt nem láttam egyetlen olyan férfit és nőt (csupán 5 százalékuk bugyolálja be magát) sem, akinek ne lett volna ápolt a körme, ne lett volna frissen borotvált és megnyírt, akin ne lett volna élére vasalt ing, aki ne hordott volna tökéletesen kifényezett cipőt, és ne illatozott volna az orientális kölniktől. Az órási város békés, rendőrt szinte nem is látni az utcákon (a rendőrállomás előtt azonban géppisztolyos őrök posztolnak), nincs kóbor kutya, és alig van egy-két koldus(asszony). Az utcák estére bekoszolódnak, de reggelre már frissen vannak mosva, a bazárok boltocskáiban tökéletes a rend és a tisztaság, a parkok rendezettek. A műemlékvédelem alá eső épületeknek meghagyták a patinájukat, az újabb építésű házak pedig takarosak. Mindenki dolgozik, de nem a nyugati görcsös robotra hasonlít mindez, hanem a szorgos hangyák kolóniájára, akik ha elfáradnak, piciny kis székeikre lekuporodnak, s megisznak egy teát (nagyon kevés embert láttam kávézni). Az árak talán még kedvezőbbek is, mint nálunk. Utazni valószínűleg first vagy last minute repülőgépekkel érdemes, s aki csupán Isztambult akarja megnézni, annak elegendő öt nap. Nem érdemes drágább szállókat választani, mert az ember úgy sincs ott egész nap, a taxisokra viszont vigyázni kell, mert szabadon kreálják az árakat, s azok bizony jócskán átverhetik az érdeklődőt.
Gépkocsi, taxi, villamos. Ezek az óváros közlekedési eszközei
Összegezve, nekem csak jó benyomásaim vannak Isztambulról, azzal, hogy az embernek gyorsan bele kell tanulnia az ottani pezsgő-nyüzsgő életbe, különben elveszik. Vegyük figyelembe, hogy az ottaniak se nem japánok, se nem svédek, de ez nem feltétlenül hátrány, hanem sokszor előny, mert lazaságuk ragályos! És persze ne feledjük, hogy a törökök időben egy órával előttünk járnak!
A pokol: Bulgária!
Az elején említettem, hogy erre még visszatérek. Amit most elmesélek, azt annak a fényében olvassák, hogy EU-s országról van szó! Nos, visszafelé megfigyeltem, hogy az útleveleket három helyen, három bodegában kellett megmutatni. Gyorsan bebizonyosodott, hogy nem elővigyázatosságból tesznek így, hanem azért, hogy három helyen kunyeráljanak! Mert amint kiderült, honnan jövünk, mindhárom határőr kéregetni kezdett tőlünk, s megvetően engedtek tovább utunkra, amikor üres kézzel maradtak. A következő bodegában 2 eurót kért az a szőkeség, aki a fertőtlenítő vízen való keresztülhajtást fizettette meg, ám a gödörben többhetes állott víz volt, amelyet vastagon fedett a békalencse.
A 10 euró láttán kijelentette, hogy csak 7-et tud visszaadni, s vagy 100 kilométerre odébb vettük észre, hogy török lírában adott vissza, vagyis elcsalt majd 5 eurót. Az első bolgár benzinkúton nem volt illemhely, hanem a gyepszélen végeztük dolgunkat, a másodikon pedig a kutas saját maga kezdte szabni a benzin árát, holott ki volt írva. Az utak pokoliak, a termőföldek parlagon hevernek, a házak ütöttek-kopottak, a kertekben pedig kétméteres gaz virított (hol van már a bolgár kertészet!). Az út menti gyárak szinte kivétel nélkül elhagyatottak, kilopták belőlük az ajtókat, ablakokat, s az út mentén sorakoznak a lekopaszított és rozsdás autókarosszériák. Az egész országban orwelli a hangulat, hiszen rendőrből meg annyi, mint a nyű! Hogy Brüsszel milyen indíttatásból vette fel soraiba ezt az országot – rejtély. De hogy nagyon gyorsan hallunk majd az ottani gondokról, az biztos. Aki teheti, kerülje ki Bulgáriát...
Végezetül köszönettel tartozok a zentai Aleksandar Dragićnak, mert segítsége nélkül én is és az olvasó is szegényebbek lettünk volna ezzel a kalanddal. (A kulináris titkokról bővebben a hétvégi számunk Panoráma rovatában szólok).
