Esős, szürke délelőtt érkezem a szlovén fővárosba. Így kissé lehangoló képet nyújt. Tíz órát utaztam Belgrádtól Ljubljanáig. Az autóbusz-állomás előtt állok, Simon Mónikára várok. Ő az első magyar, akivel találkozom, és aki elkalauzol szálláshelyemre.
A ljubljanai hármas híd (Fotó: Paraczky László)
Telefonon megkérdezte, hogy milyen színű kabátban vagyok. Feketében, meg fel vagyok pakolva táskákkal, hátamon a kistáska, egyik vállamon a fényképezőgép, a másikon a laptop, a kezemben pedig az utazótáska. Ennyi táskával ilyen esőben úgysem jár senki a városban. Könnyen rám is talál, és esernyő alatt elindultunk a város központja felé.
Útközben nézelődöm, már jártam itt, de minden ismeretlennek tűnik. A városközpont nagyon megváltozott, az utcákra nem emlékszem. A Prešernov térhez érve azonban sok minden „bevillan”. Bár a városközpontot teljesen feltúrták, a szlovén nemzeti himnusz költőjének, France Prešerennek a szobra még mindig ott áll. Mögötte egykoron gyógyszertár volt, most is az van. Emlékszem a rózsaszínűre festett ferences templomra is, valamint az Urbánc-házra, amely 1903-ban épült. A város híres építésze által tervezett hármas híd csaknem négy évtizeddel ezelőtt is pontosan így nézett ki, közülük talán a középső a ,,legforgalmasabb”. Nem tudni miért, valószínűleg az eső miatt tűnik így. A hideg és barátságtalan időjárás ellenére is leülünk az itteni kávézó kinti nagy ernyője alá, teát rendelünk, és beszélgetünk. Mónikának elmondtam, hogy 35 év távlatából mire emlékszem, ő viszont csak bólogat, és elmondja, hogy férjével, Győrey Péterrel hat évvel ezelőtt költöztek át Budapestről a szlovén fővárosba.
− Egészen pontosan férjem hét évvel ezelőtt kapott munkalehetőséget egy itteni biztosítótársaságnál. Viszontbiztosítással foglalkozik, és az állásinterjút követően ő már akkor kiköltözött. Jómagam viszont otthon maradtam, mivel a nagylányunk mindössze három éves volt, fiammal pedig várandós voltam. Megvártuk, hogy megszülessen a baba, a kislányom pedig befejezze a bölcsődét, és kijöttünk. A férjemnek több diplomája van, otthon is egy biztosítótársaságnál dolgozott, én pedig közgazdász végzettséggel az egyik ismert magyarországi gyümölcslé-feldolgozó és -forgalmazó vállalatnál a marketing osztályon voltam munkaviszonyban. A szülési szabadság alatt tehát kiköltöztünk a férjem után, és itt maradtunk. Jelenleg főállású anyuka vagyok, a férjem fizetéséből élünk. Péternek a cég segített elintézni a tartózkodási engedélyt, a TB-kártyát és minden szükséges dokumentációt, hiszen nem ismertük az itteni nyelvet. Nem volt könnyű az indulás. A férjem eleinte egyedül bérelt lakást, de hétvégeken hazajárt Budapestre. Kiköltözés előtt egy hétre kijöttünk, hogy egy rendes lakást találjunk magunknak. Itt nincs magyar nyelvű óvoda, iskola sem. Kislányom pár hét alatt elsajátította a szlovén nyelvet. Jelenleg kilenc éves, és iskolás, a fiam pedig hatéves, és mindketten folyékonyan beszélnek szlovénul. Fontos elmondani, hogy a József Attila Magyar Kultúregyesület csütörtök délutánonként heti másfél órában három iskolás csoporttal és egy óvodás csoporttal üzemeltet egy magyar nyelvű iskolát – mondja beszélgetőtársam.
Simon Mónika (Fotó: Paraczky László)
A kérdésre, hogy milyen nehéz az élet Ljubljanában, illetve mi az, ami Budapesthez viszonyítva nehéz, elmondta, itt egy fizetésből ugyan nehezen, de meg lehet élni, Budapesten viszont már kevésbé.
− Nem kell félreérteni, de jobb volna, ha mindketten dolgoznánk. Itt is megvannak ugyanazok a kiadások, mint a magyar fővárosban. Lakbér, rezsi, iskolai költségek, az autó költségei, az autópálya-matricák stb. Amikor Budapesten éltünk, én is dolgoztam, tehát igazából ott sem volt gondunk, itt sincs. Nem fordult meg a fejünkben, hogy esetleg hazaköltözzünk. Távlati terveink nincsenek, egyelőre belerázódtunk az itteni mindennapokba, és jól érezzük magunkat Szlovéniában.
Közben mindketten rábólintunk, hogy hideg van, fizetek, és az esernyőt kinyitva odébbállunk. Utólag számolok: a két tea citrommal és mézzel 5,60 euró. Nem semmi. Igaz, hogy a városközpontban vagyunk, ahol minden drága, de azért ez mégis sok. Még szerencse, hogy a szálláshelyet jó előre lefoglaltuk, s nagyon bíztam abban, hogy a kis hostelban a forró tussolást követően sikerül felmelegednem. Sikerült. Viszont, április végén a szobákban már nem volt fűtés, odakint továbbra is mindössze 5 fok volt, és csak a dupla takaró alatt sikerült a 12 órás utazást követően végre elaludni.
(Folytatjuk)
A Szórványlétben projektum finanszírozásában részt vesz a Szerb Köztársaság Államigazgatási és Helyi Önkormányzati Minisztériuma.
