Eliza nem bírja cérnával

A Metropolitan 4. emeleti étterme, lapot osztunk a nemes meghittségnek és tapintatnak. A hatalmas előtér foteljaiba mélán süppedve halljuk a nevünket, követjük az előttünk méltóságteljesen lépkedő hölgyet. Nem kellett sokat várni, jó az asztalunk, rossz nincs is talán. Engem speciel nem zavar, hogy mindenki használ kést, villát, és az sem, hogy mindezt nem hallani. Hogy egyenesen ül, aki még tud, karján némi aranynehezékkel, nyakán selymes-opálos fényű gyöngysorral és eszik, beszélget, él. Övé a világ, esetleg csak a fogak nem sajátok, ám a képzőművészet és a konyhaművészet teljes kiélvezésében őket már sehol senki és semmi nem akadályozhatja meg. Jómagam is csendben nézek farkasszemet az elébem tett polip csápjával, nem lehetett életében egy tengeri szörnyeteg, csenevész volt inkább – túrom arrébb a villámmal, mivel van még bőven üres hely a tányéromon. Most mondom, súgom az Anginak, hogy én holnap egészen biztosan nem a MoMA-ban (Modern Művészeti Múzeum) ebédelek, kihagyom – pl. – a szuvidolt, szumátrai szöcskeszárnyat, hanem a szállodánk mögötti Rockefeller Centerben, egy, vagy több, sajtos, kolbászos, gőzölgő pizzát vezetek elő. Mint rendesen. És itt most nem arról van szó, hogy épp nem érzem jól magam a Met ikonikus éttermében, csupán barátkozom a realitással, hogy nem lesz a törzshelyem. A sors úgy hozta, hogy le kell mondanunk egymásról. Nekem már fizetés után sikerül, ők meg majdcsak túlteszik magukat a hiányomon, miközben egy ideig még szomorúan kémlelik az előcsarnokot: hát, nem jött vissza ma sem.

AZ AFROAMERIKAI ERDÉLYI HERCEG

És lehet, hogy Eliza sem tér vissza soha többé Higgins professzorhoz, olyan elszántan kapja fel este a szoknyáját, és fut ki a nézőtéren keresztül a Lincoln Center Theater-ből, a My Fair Lady zárójelentében. Faképnél hagy minket, vergődjünk csak a kételyeink között, de nem, ezt nem veszem be. Ha zavarba ejtően keveset is tudok róluk, annyi már leesett az elmúlt bő fél évszázadban a nőkről, hogy ha elszaladnak, az csak három dolgot jelenthet: vagy elmentek, vagy megjöttek, vagy még nem tudják, hogy mi legyen. És ebben sem különböznek a férfiaktól. A közönség állva tapsol, némi éljenzés is kavarog a hatalmas légtérben, majd nettó egy meghajlás, és viszont látásra. Gyors randi a dicsőséggel, nekem egy kicsit kevésnek tűnik, ahhoz képest amit láttunk. Mert ez – alig hiszek az ujjaimnak amíg ezt írják –, egyszerűen tökéletes volt.

Habár az előadást a The New York Times, a Time magazin és a The New Yorker is a Broadway legjobb musicaljének választotta 2018-ban, két órával ezelőtt mégis úgy csitulnak el a nézőtér fényei, hogy alighanem nincs telt ház. Kicsit túl magasan ülünk. Meg aztán, musical, uram, atyám! De az a legeslegapróbb részletekig kidolgozott utcajelenet, a virágárus Eliza „munkahelyén”, majd a nem megélhetési okokból dolgozó arisztokrata, Henry Higgins otthona, alighanem eredeti perzsaszőnyeggel, könyvtárral, benne valódi könyvekkel, keményfa bútorokkal, olyan csigalépcsővel, amelyen bármennyire bepöröghetnek a szereplők, mi nem félünk, hogy összedől; az art déco lágy ívei, finom hajlatai, a fejedelmi kényelem és a nyugodt derű, mely a díszletből árad… Mit jelent, amikor a zsenialitást, mint olyant, jelentős részben nem a pénzhiány elfedésére, letakarására, virtuális száműzésére kell fordítani a színházban, hanem jut belőle a játékra is? Hát, ezt. Fantasztikus. Táncolni, énekelni szoktak tudni errefelé, ahogyan mifelénk is, nincs ezzel baj.

Ok, csupán egy pici kavics az alkalmi cipőben: abban a jelenetben, amikor tesztelik az intenzív „idomításon” áteső Eliza szalonképességét, és bemutatják az „erdélyi koronahercegnek”, a szalonba nagy pompával belépő „The Prince of Transylvania”, tehát az aktuális Szapolyai János Zsigmond, hát, hogy is mondjam – afroamerikai. Ami nem baj, de a mellettem ülő, középkorú amerikai nő, aki végigénekelte az összes betétdalt, aggódva néz végig az elfojtott nevetéstől remegő testemen. – Jól vagyok – nyugtom meg –, csupán… Hagyjuk, ennek itt nincs semmi jelentősége.

A MŰVÉSZET TEMPLOMÁBAN

A MoMA (Modern Művészeti Múzeum) Manhattan közepén az Ötödik sugárút és a Hatodik sugárút között, az 53. és az 54. utcában, kicsit más mint a Met. Itt is van tolongás, látszólag csillapíthatatlan kultúrszomj, mint a Metropolitanben, de valahogy tisztelettudóbban nyomulnak a népek. Véletlenül meglök a Frida Kahlo festményétől kellő távolságra hátráló fiatalember, és egészen halkan mondja, hogy bocs, sajnálom. Mintha fel lehetne ébreszteni a világ nyitott szemmel alvó csodáit, és egy csapásra elmúlhatna a varázslat. Persze, ki tudhatja, ne kockáztassunk. Ez a művészet temploma, és annak rendje és módja szerint, vagy nem éppen úgy, az „oltárhoz” járulnak az emberek: tumultus van a Csillagos éj (Vincent van Gogh) és főleg az Avignoni kisasszonyok (Picasso) előtt. Másutt tágasabb. Ennek ellenére, és egyáltalán, a felismerés dacára, hogy ez a múzeum valahogy nagyon emberközpontú – felsőbbrendűség és gőg még nyomokban sem érhető tetten a falai között – a vártnál gyorsabban elérem a befogadóképességem határát. Amikor az ember már úgy megy el egy Gustav Klimt előtt, mint amekkora lelkesedéssel otthon egy óriásplakáthoz viszonyul, akkor ideje odébbállni. Igen, van a MoMA-nak szoborparkja is a belső udvarban, már hogy ne lenne, gyönyörű, mint a legszebb álom, de nálam immár különösebb ellenállás nélkül – a fogyasztói társadalom mély bugyraiból –, elemi erővel készül kitörni készül a szimpla vásárlási láz. Irány a Macy’s!

KÖZLEKEDJ SZABADON!

„Méééjjszisz?” – kérdez vissza a taxis, mintegy korrekcióként. Majd amikor megtudja, hogy magyarok vagyunk (elsőre lejön neki, hogy nem pedig éhesek, ez jól esik), hozzáfűzi: „A kiejtésükből mindjárt tudtam, hogy valami balkáni nép”. Összenézünk, nos ez nem csekély teljesítmény, mert ha jobban belegondolunk, akkor… Higgins professzor a My Fair Lady-ből, a kiejtés alapján még azt is meg tudta mondani, hogy London melyik kerületéből, hovatovább, melyik utcából származik a beszélő a tegnap esti előadásban. És ha a mi ghánai taxisofőrünk arra gondol, hogy ezek bizony bácskaiak lehetnek, de inkább Bajától délre születhettek, valahol Szabadka, Zombor és Újvidék magasságában, akkor le a kalappal. „The rain in Spain stays mainly in the plain”, ennek a mondatnak az érdes köszörűkövén csiszolta Eliza szörnyű kiejtését Higgins professzor („Ha jő az ősz, fönn bősz eső esőz” – mondja állítólag a mi Elizánk, Tompos Kátya; szerezni kéne végre jegyet, hogy halljuk), és nem megy ki a balkáni fejemből a dal, még akkor sem, amikor az afrikai, velünk együtt, talajt vesztve, autóstól berepül az Ötös sugárút felmart, aszfalt nélküli buckás szakaszára.

Ő eddig a legjobb sofőrünk (volt már indiai, pakisztáni Sri Lanka-i, afganisztáni…), igaz, gépkocsit vezetni, azt sajnos ő sem tud, egyáltalán. Valóban nagyon könnyű taxit szerezni New York-ban, ám a város, egyebek között, a vezetési kultúrák olvasztótégelye. Az eredmény pedig egy jellegzetesen freestyler-hozzáállás a dologhoz, ami a párduc elől fűszoknyában való bokorugró, dárdát eldobó, fejvesztett menekülés, valamint a fenevaddal történő, halált megvető szembefordulás, és lesz, ami lesz-magatartás egyvelege. Valahogy betuszkolod az orrod a sávba, aztán már nem lehet baj, tiéd a pálya. Lassan múlik az idő, panaszkodik újdonsült ghánai barátunk, már két éve nem volt otthon, és nem láthatta az édesanyját; a felesége, gyereke, szerencsére itt él vele. Mindannyian reménykedünk, hogy valahogyan ma is hazajut a családjához.