Utunk a görög tengerig

Amikor az ember a jelenlegi körülmények között fogja magát és családját, beülteti az autóba, és két országon át egy harmadikba utazik, hogy egy-két hetet a tengerparton pihenhessen, akkor a következőket olvashatja ki munkatársai, barátai szeméből: „Szegény, teljesen megbolondult, az agyára ment a munka. Ha csak ő, egymaga menne, de viszi magával a feleségét, a lányát is. És mi lesz, ha elkapják a vírust?”
Egy napra rá, már érkeztek a kérdések: Sokat kellett várni a határon? Volt tesztelés? Milyen a tenger? Sok a turista?
Megértem a kíváncsiságukat, tudom, hogy legszívesebben ők is elindulnának, csak kell nekik egy kis bátorítás.
Hát, megadom.
Minden oké.

Mivel Görögország volt az úti cél, Észak-Macedónián át lett volna a legcélszerűbb az utazás. A macedónok azonban lezárták a határokat. Maradt Bulgária. De két-három nappal az indulás előtt ez az út is bizonytalanná vált, ugyanis a görögök megmakacsolták magukat, és a szerb állampolgárokat nem engedték be országukba. Vigasztaltam magam, nem tarthat sokáig, hiszen a turizmusból élnek. És valóban, indulásunk előtti napon érkezett a hír, hogy a szerb útlevéllel is be lehet utazni Görögországba.
– Jól kifogtuk – mondta Andrea, amikor a kocsi csomagterében rendeztem el a táskákat. Csilla a fejem felett tartotta az esernyőt. Mintha dézsából öntötték volna, úgy esett.
– Nem baj, majd eláll – szóltam vissza – meg aztán sokkal jobb ilyen időben utazni, mint negyven fokos hőségben, tűző napon.
Később igazat adtak.
Belgrádig simán eljutottunk az autópályán. Indulás előtt vettem egy elektronikus autópálya-kütyüt, hogy ne kelljen a fizetőrámpák előtt sorba állnunk. Jól jött, habár sorok sem voltak. Niš felé haladva eltűnt az autópálya, majd egy alagútnál meg kellett állnunk. Nem tudtam, mi a gond, csak egyre jobban bosszantott, hogy csupán araszolva haladunk. Gondoltam, munkálatok lehetnek az alagútban vagy baleset történt. Egyik sem, amikor kiértünk, végtelen hosszan kígyózó autósor előtt, pontosabban mögött találtuk magunkat. Hát ez nem lesz jó, soha sem érünk a tengerre. Visszafordulni nem lehetett, hát araszoltunk tovább. Kíváncsiságom a percekkel együtt egyre nőtt. Fél óra elteltével egy körforgalomhoz értünk. Ez lesz az! A körforgalom bénította meg a forgalmat!
Nem az volt.
Nagy nehezen átvergődtünk rajta, majd tovább folytattuk lépésben. Negyed óra múlva egy rövid szakaszhoz értünk, ahonnan eltűnt az aszfalt. A teherautók mély kátyúkat vágtak a sóderrel hevenyészve leszórt úttesten. Óvatosan átsegítettem járgányunkat a kátyúkon, és láss csodát! Előlünk eltűntek az autók! Roboghattunk ismét százassal!
Miután lenyugodtam, magamban megjegyeztem, de csendesen, hogy még én se halljam meg, hogy a híradók erről az útszakaszról, ahol egy teljes órát veszítettünk, az elmúlt hetekben nem számoltak be. Vajon miért?
Útközben hol esett, hol elállt, de a nap egy pillanatra sem bújt elő. Nemhogy hűteni kellett volna az autó belterét, hanem fűteni kellett. Nišnél, a Nice Motel után a Szófia felé vezető útra tértünk. Az autópálya egészen a határig vitt. Kiváló út, a hegyek között haladtunk. A lányok a Stara planina csúcsaikra ülő fehér, néhol egészen fekete felhősapkákban gyönyörködtek, én pedig vezettem. Időnként az volt az érzésem, hogy eltévedtem, annyira üres volt a pálya. Annyira, hogy Pirotnál egy ideges fiatalember jobb felől kerül ki minket. Mondtam is a most tanuló lányomnak, hogy na ezt nem szabad.
A határnál 4-5 autó várakozott előttünk. Tíz perc sem kellett, hogy átjussunk Bulgáriába. A bolgár hatóságok aláírattak velünk egy bolgár és angol nyelven írott tájékoztatót a koronavírussal kapcsolatos tudnivalókról, megnézték útlevelünket, a vámos meg csak intett, hogy mehetünk. A csomagteret meg sem nézte, akár egy atombombát is bevihettünk volna, vagy még rosszabb, egy vírust.
A bolgár autópályákon csak matricával szabad utazni. Hetes vagy hónapos váltható ki. Mi a hetest kértük. Nyolc eurót fizettem érte.
Szófia felé csak épülő autópályát láttunk. Szerencsére nem volt sűrű a forgalom, így szépen haladhattunk. Közben benzint is töltöttünk. Olcsóbb, mint nálunk, a 95-ös jobbik fajta benzin kissé kevesebb, mint egy euró. Mellesleg a bolgár pénz leva, és egy euróért kettőt kap érte az ember, de nem kell váltani, mert mindenhol lehet euróval is fizetni, és eurót is adnak vissza, a legapróbb eurocentig. Levát nem is láttam.
A Virág Árpád kollégám által felinstallált Here navigációs rendszer szépen vezetett minket az úton. A lányok mosolyogtak is a nevén, mármint a Here nevén. Szófiától Blagoevgradig valódi autópályán haladhattunk.
A Booking.com-on egy blagoevgradi motelben foglaltunk szállást. Három személyre reggelivel 35 euróba került. A motel szép, tiszta volt. A külvárosi környék már nem annyira, de sebaj, úgyis csak aludtunk. Valamikor a 700-800 kilométeres távokat egyhuzamban megtettem, de most már nem merem. Hiába, az évek...
Másnap reggeli után folytattuk utunkat. Innen már egy egyszerű, kanyargós úton. Itt-ott felbukkant az épülő autópálya. A táj gyönyörű, de a városokról, falvakról még mindig lerí a kommunizmus. Hatalmas, lerobbant gyárcsarnokok bukkannak időnként elő az út mentén. Itt még mindig mély a szegénység, állapítom meg magamban, sok idő kell még ahhoz, hogy lemossák a Szovjetuniótól örökölt nyomor nyomait.
Az előző napokban egy Facebook-csoportban olvastam, hogy egy-két órás a várakozási idő a görög határon Kulatánál. Fel is készültem a legrosszabbra, még inkább, amikor kilométerekkel a határ előtt teherautók végtelen sorát kerültem ki. A határnál azonban kellemesen csalódtam. Egy-két személygépkocsi volt csupán előttünk. A vámvizsgálat is gyors volt, és a tíz percbe még belefért egy tévéinterjú is, amelyet már egy görög hölgy készített velem. Nyaralni megyek? Nem félek a vírustól? Csillogtathattam gyenge angol nyelvtudásom.
A határtól ismét autópályán haladhattunk. Szalonikiig 2 euró fejében, amit azonnal ki kellett fizetni a sorompónál, majd még egyszer egy 1 euróst. A városon könnyű átjutni, nagy, jól látható útjelzők vezetnek Halkidiki felé, így könnyen és gyorsan eljuthattunk célállomásunkig, Metamorfosisig.