Sajátos állapot alakul ki a világpolitikában és a nemzetközi helyzetben azzal, hogy Joe Biden az Egyesült Államok elnöke lett. Ennek a sajátos újdonságnak két összetevőjét taglalnánk a továbbiakban. Az egyik: még erősen hat és vissza-vissza kísért az a tömbpolitika, amely a II. világháború után alapvetően meghatározta a nemzetközi helyzetet, de már mutatkoznak e politika meghaladásának jelei. És a másik: az Egyesült Államok igazi ellenfele, sőt ellensége nem Oroszország, hanem Kína.
A múlt és a jelen keveredésének leglátványosabb része az, ami Ukrajna körül történik. Mint ismeretes az történt, hogy az Ukrajnában lejátszódó fordulat hatalomra segített egy ultrancionalista rendszert, amely a kisebbségek – első sorban a jelentős létszámban jelenlévő oroszok, továbbá a magyarok és a többiek – elleni politikával akarja igazolni létjogosultságát. Amikor pedig Oroszország védelmébe vette a két önálló „népköztársaságot” alapító oroszokat, sőt egyik legjelentősebb külföldi támaszpontját féltve bekebelezte Krímet, Ukrajna a Nyugat védelmét kérte.
Az új fejlemény az, hogy amikor az ukrán rendszer a belső figyelemnek elterelésére készülni kezdett a két „népköztársaság” elfoglalására, Oroszország csapatokat vont össze, jelezve, hogy kész azok megvédésére (ahogy Grúziában hasonló esetben már tette). Mire a NATO is csapatokat vont össze Ukrajna határán.
Biden tehát már egy robbanékony helyzetet örökölt. Ebben a helyzetben a feszültség feloldására egyrészt többször tárgyalt Putyin orosz elnökkel. (Biden az az első amerikai elnök, aki nemcsak ilyen rövid idő alatt több külföldi államférfival tárgyalt, mint Trump egész megbízatása alatt, hanem először használja ki az online kapcsolat lehetőségét is.)
Másrészt a feszültség feloldására bejelentette, nem kell félni: nem lesz az egész világot elpusztító háború, még akkor sem ha Oroszország megtámadja Ukrajnát. Ebben az esetben ugyanis a Nyugat nem háborúval, hanem szankciókkal válaszolna. (Elég komoly szankciót helyezett kilátásba, ami elég ahhoz, hogy Oroszország kétszer meggondolja, mit csinál. Azt helyezte ugyanis kilátásba, hogy ebben esetben a rubeltól megvonják a más valutára való átválthatóság lehetőségét.)
Így aztán az Ukrajna körül történők szépen demonstrálják, hogyan keveredik a múlt (a tömbpolitika) a jövővel (az egészen már alapon történő politizálással). Ennek a keveredésnek néhány jelét ismertetnénk. Az egyik oldalon az új politikát és hozzáállást demonstrálta már az is, hogy Biden az ENSZ-ben kijelentette, hogy a hidegháború nem térhet vissza. Egyrészt kezdődik a „diplomácia időszaka”. Másrészt változik az a trumpi politika, amely felmondta a klímaváltozással kapcsolatos közös erőfeszítést jelentő nemzetközi egyezményt. És általában nagyobb súlyt kap a nemzetközi közösség, a világ közös erőfeszítése, most jelenleg a koronavírus-járvánnyal kapcsolatban, de lehetségesek más területek is.
Ugyancsak az újdonságok közé tartozik, hogy Biden az amerikai politika megváltoztatása értelmében elfogadta a „no first use” elvét. Ez jelenti egyrészt azt, hogy az amerikaiak az atomfegyvereket csak akkor vetnék be ha őket atomtámadás érné, másrészt azt, hogy a szövetségesek kevésbé számíthatnak ezekre a fegyverekre. De csökken annak eddig állandóan fenyegető veszélye is, hogy valami helyi viszály az egész emberiséget elpusztító atomháborúhoz vezet.
(Ezzel kapcsolatban csak zárójelben mondanánk el két dolgot. Az egyik, hogy eddig csak Kína és India mondta ki, hogy nem használ elsőnek atomfegyvert. A másik pedig, hogy már eddig is De Gaulle azzal indokolta az önálló francia atomfegyver szükségességét, hogy az amerikaiak Párizs elpusztítása esetén nem kockáztatnák New York létét.)
Az új politika újdonságai közé tartozik továbbá, hogy Biden a közvetlen tárgyalásokat nemcsak Oroszországgal és Kínával tartja szükségesnek, hanem igénybe veszi általában a nemzetközi problémák megoldására és a világban érezhető feszültségek csökkentésére.
Az elsőre jellemző, hogy már megtartották az Egyesült Államok, India, Japán és Ausztrália államfőjének online értekezletét, hogy megegyezzenek a közös politikában és együttműködésben. Ez konkrétan azt jelenti, hogy Joe Biden, Narendra Modi, Szuga Josihide és Scott Morrison megtárgyalta, hogy összekötik pénzügyi, termelési és elosztási kapacitásukat annak érdekében, hogy 2022-ben az ázsiai országok számára egymilliárd dózis oltóanyagot biztosítsanak a koronavírus-járvány ellen.
A másik dolog pedig az, hogy Biden hármas tanácskozáson már közvetlenül összeült Andrés Manuel López Obrador mexikói elnökkel és Justin Trudeau kanadai miniszterelnökkel, hogy rendezzék azokat a kérdéseket, amelyekkel kapcsolatban elődje, Donald Trump viszályt támasztott a két szomszédos országgal.
A Kínával való kapcsolatról még csak annyit, hogy Biden abból indul ki: az Egyesült Államoknak és Oroszországnak közösen nagy szerepe van a világpolitikában és a nemzetközi feszültség feloldásában, de Kína az egyetlen ország, amely vetélytársa lehet az amerikaiaknak. (Elsősorban gazdasági vetélkedésről van szó. A világot, köztük az Egyesült Államokat is elárasztó kínai áruról mindenki tud. Kevesebben tudják azonban, hogy Kína már a fegyverkereskedelemben is második a világon.) A kettősség itt is érvényesül. Egyrészt Biden már tárgyalt Hszi Csin-ping kínai államfővel. (A két külügyminiszter, Vang Ji és Antony Blinken telefonon abban egyezett meg, hogy „félúton találkoznak”.) Másrészt az amerikaiak már lemondták részvételüket a Kínában tartandó téli olimpián.
