Ember legyen a talpán, aki érti, hogy mi zajlik jelenleg a történetének legnagyobb válságával küszködő Európai Unióban és a kaotikus euróövezetben. Tény: rendkívüli időket él át a 27-ek közössége. Súlyos gazdasági, politikai és szociális, valamint egymással összefüggő bank-, likviditási és (állam)adósság válság sújtja, amelyet négy éve nem sikerül hatékonyan kezelni. Bár már – mentőcsomagokba gyömöszölt – euró ezermilliárdokat fordítottak a válság elhárítására, és mintegy húsz csúcstalálkozót tartottak, mind csak a problémák elodázására volt elegendő.
A válság a 17 tagú eurózónában pattant ki. Először a közös valuta történetében, alaposan megtépázva annak hitelességét, s rávilágítva a struktúra gyengeségeire, hiányosságaira. Elsősorban arra, hogy eltérő gazdasági fejlettségű és teljesítményű országokban miként nem lehet egységes valutát működtetni.
A válság súly(osság)át jelzi, hogy nincs konszenzus a sürgős teendőkről, az elmulasztott politikai hibák és tragikus tévedések kijavításáról. Bár az EU történelmi dilemmák, sorsfordító évek előtt áll, vezetői bizonytalanok, s nem látják világosan, hogyan kászálódhatna ki a közösség a jelenlegi helyzetből, s merre haladjon tovább.
A politikai elit más megoldásokat javasol, mint a szakértők, akik maguk is eltérő irányokban keresik a kiutat. Abban van csupán többé-kevésbé egyetértés, hogy rendkívüli gazdaságpolitikai intézkedések kellenek. Az érintettek többsége azt is látja, hogy az euró szerkezetének problémái a bankrendszeren – az eurózóna csődközelbe került pénzintézetein – keresztül ütköznek ki.
Bár az EU-ban 2008 októbere és 2011 októbere között az államok csaknem 4500 milliárd eurót fordítottak a tömeges bankcsődök megakadályozására, e hatalmas összeg sem bizonyult elegendőnek. Ezért a legégetőbb probléma a csődveszéllyel küszködő bankok megmentése. Ha ugyanis az európai bankrendszer összeomlik, az az egész világot megrengeti.
A – gazdaságban megkerülhetetlen – bankok életben tartásával időt lehet nyerni a radikális politikai döntésekhez. Ezek nélkülözhetetlenek az EU és az euró struktúrájának átalakításához, illetve a közösség túléléséhez és fennmaradásához.
Ha az EU egy ház volna, éreznünk kellene az abból áradó füstöt, és látnunk a lángjait. Közben hallanunk kellene azt is, hogy a tűzoltóruhába bújt politikai vezetők már erősen szirénáznak, többen a helyszínen vannak, foglalkoznak a problémával.
De sikerül-e a főerőknek is idejében az égő házhoz érniük és elhárítaniuk a „káresetet”? Ígérik: sikerül. De hozzáfűzik: ehhez idő kell, meg hosszú távú tervek, új, drákói szabályok, amelyeknek az útmutatásával a tüzet is el lehetne oltani, meg a házat is teljesen át lehetne építeni. És üzenik: nincs egyszerű, gyors, bevált és megnyugtató megoldás – különösen az eurózóna (peremországainak) bajaira.
A tűzoltás már megkezdődött. Európa 2010 óta egyre több intézkedéssel próbálja a bank- és államadósságot megoldani. Így az EU-tagok kormányai – kettő kivételével – aláírták az államadósság csökkentését és a költségvetési hiány leszorítását, a megszorításokat szorgalmazó szigorú fiskális paktumot. (A szerződés azonban nem alkalmas gyors válságkezelésre, többéves projektum.).
Létrehozták az eurózónán belüli adósságválság terjedése ellen bevethető EFSF és ESM pénzügyi mentőalapokat, amelyek összesen 780 milliárd euró hitelt nyújthatnak a bajba jutottaknak. Több országban – néhol külső pénzügyi segítség fejében, így Görögországban, Írországban és Portugáliában – útjára indították a régóta esedékes költségvetési megszorításokat és strukturális reformokat. (Ez sok helyütt politikai vihart kavart, heves lakossági ellenállást, elégedetlenséget, olykor erőszakos tüntetéseket váltott ki; tucatnyi uniós kormány bukását okozta és megerősítette a szélsőséges politikai erőket.)
Mindez azonban csak csepp a tűz ellen. Nem elég a lángok eloltására, a válság megfékezésére. Az eddig alkalmazott módszerek jóformán csak a – Németország által erőltetett – megszorításokra, takarékosságra épültek. Olykor felemás strukturális reformokkal társítva, aminek sokszor recesszió lett a vége.
Ezért egyes tagok, élükön Franciaországgal, elutasítják e válságkezelési technikát. Helyette az állami beruházások által serkentett gazdasági növekedés beindítását, a pénzcsapok megnyitását javasolják. Szerintük a németek pártolta takarékoskodással, megszorításokkal (növekedés nélkül) nem lehet csökkenteni az államkassza hiányát, sem az államok adósságait. Hogy miből lehetne költekezni, beruházni, amikor ezeknek az országoknak is takarékoskodniuk kell (a költségvetés magas hiánya miatt csökkenteni az állami kiadásaikat), az még nem ismeretes.
E két ellentétes válságkezelési koncepció miatt két hónappal ezelőtt feszültség alakult ki az EU két vezető tagállama, Németország és Franciaország között, amelyek korábban kiválóan együttműködtek. Az utóbbi napokban mintha javult volna a viszony. Főleg azok után, hogy Angela Merkel német kancellár kiállt a gazdasági növekedés serkentése, a munkahelyteremtő beruházások mellett, jóllehet továbbra is ragaszkodik a pénzügyi fegyelemhez és a szigorú takarékossághoz.
Az eddigi válságkezelés sikertelensége miatt – az EU vezetésével – látszólag komolyan aggódik és érdemi intézkedéseket sürget az Egyesült Államok is. Az az ország, amelynek nem egy befektetési alapja már évekkel ezelőtt támadásba lendült az euró, a világ második legfontosabb valutája ellen. Az euró árfolyamának gyengítésével az USA a dollárt, illetve annak világuralmi státusát védi. A világ valutatartalékainak csaknem egyharmada ugyanis már euróban van, s az USA nem szeretné, ha ez az arány erőteljesen megváltozna a dollár rovására.
A füstölő EU-ház urai – az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank, az Európai Tanács és az euróövezeti pénzügyminiszterek tanácsa, az Eurócsoport –, Berlin felügyeletével válságellenes tervet készítettek. Elsősorban az euróövezet súlyos problémáinak hosszú távú megoldására. A tervnek kettős célt szánnak: megmenteni az EU-t, euróstól, és elkerülni a jövőbeli hasonló vészhelyzetet – a közösség intézményrendszerének, struktúrájának és működésének átalakításával. Reményeik szerint a dokumentumot támogatja a június 28–29-ei EU-csúcs, amelyen a közösség állam- és kormányfői vesznek részt.
A jó megoldást nehéz lesz megtalálni. Az unió ugyanis történelmi dilemma előtt áll: vagy reparálgatja a (jelenleg égő, recsegő) technokrata-bürokrata hátterű, válságkezelésre képtelen szerkezetét, vagy gyökeresen megreformálja. Ha az utóbbi változatra szavaz (amire több jel is utal), nagy és széleskörű átalakítások várnak az EU-ra és az euróövezetre.
Ezért a ma kezdődő csúcs várhatóan elfogad egy 130 milliárd euró értékű gazdaságélénkítő csomagot és egy tervet, amelyben zöld utat kaphatnak a(z átütő erejű) változtatások, valamint a válság megoldásának legfontosabb elemei és ütemterve. Az EU vezetői remélik, hogy a dokumentum nyomán felgyorsul a „tűzoltás”, úgy, hogy egy éven belül érdemi válságkezelő lépésekre kerül sor. Tíz év alatt pedig végrehajtják a reformokat is, amelyek az EU megújítását, versenyképessé tételét és politikai unióvá történő átalakítását szolgálnák.
A terv állítólag az euró(zóna) megerősítését, az EU- és a valutaövezet nagyobb fokú centralizálását, illetve annak megvalósítási módjait és időrendi szakaszait is tartalmazza. Az erőteljesebb centralizáció azt jelenti, hogy a tagállamok pénzügyeit, gazdaságát, költségvetését (ezáltal a politikáját is), bankjait, adó- és nyugdíjrendszerét, szociálpolitikáját, szociális ellátórendszerét, munkaerőpiacát, valamint kül- és biztonságpolitikáját egy központi hatalom, illetve kormányzat – nyilván Brüsszel (és talán a háttérből Berlin) – irányítaná és határozná meg. Miközben az eddiginél sokkal szorosabban, szigorúbban és egységesen ellenőrizné (felügyelné) is azokat. A németek tagadják, hogy egy Berlin és Brüsszel által közösen felügyelt birodalmi EU-állam megteremtése lenne a cél.
A jelenlegi gyakorlattól eltérően, amikor Brüsszel „csak” beleszólhat a tagországok politikájába, a politikai unióban a központ döntene, „kívülről” határozna minden jelentős kérdésben. A tagállamok – kormányai háttérbe szorulva – a központi hatalom végrehajtóivá válnának, amely azonban a bajban a segítségükre sietne.
Hírek szerint egyetértés van abban, hogy a jövő gazdasági és pénzügyi integrációjához a viszonylag gyorsan megvalósítható bankunión és a fiskális (költségvetési) unión keresztül vezet az út. A pénzintézeti integráció (bankunió) elvben minden EU-tagra kiterjedne, de lehet kivételt is tenni. Már 2013-ban indulhatna. Egységes betétbiztosítási rendszerrel, a bajba került pénzintézetek megmentését szolgáló alappal, és közös, illetve központosított európai felügyeleti hatósággal. Utóbbi hatáskörét az Európai Központi Bank látná el, amely a bajt megelőzendő, beavatkozhatna a bankok működésébe.
Az erőteljesebb gazdasági és pénzügyi integrációtól azt remélik, hogy – tíz év alatt – elvezet a politikai unióhoz; elsőként vélhetően a valutaövezetben.
A nagy kérdés az, mi kényszerítheti ki az integráció mélyülését az EU-ban és az eurózónában. A válság eddig erre nem volt képes, de tovább mélyül. Ha emiatt néhány nagyobb valutaövezetbeli ország is csődközelbe jut, lehet, hogy az érintettek és a veszélyeztetettek többsége hajlandó lesz bármit megtenni a sokkal integráltabb, központosítottabb unióért – csakhogy elkerüljék a katasztrófát.
