Simon A-Poi 12 éves volt 1966-ban, amikor négy testvérével és tizenkét unokatestvérével együtt Franciaországba került a távoli tengerentúli területek egyikéről, Réunion szigetéről. A francia hatóságok azzal az ígérettel utaztatták olyan messzire, hogy megmutassák nekik az Eiffel-tornyot és Párizs más látványosságait. 1963 és 1982 között összesen 1615 gyermek „kirándulhatott” a Réuniontól több ezer kilométerre fekvő Franciaországba. Mindegyiküket ugyanazzal a hivatalos indoklással (rövid kirándulás) vitték el, amit a szegénységben élő, és sok esetben írástudatlan szülők el is hittek.
(Léphaft Pál karikatúrája)
A gyerekek közül Jean-Jacques Martial vált a legismertebbé. Ő mindössze hat éves volt, amikor 1965 végén megérkezett a párizsi reptérre, de onnan nem városnézésre vitték, hanem az egyik gyerekotthonba szállították, ahogyan korábban és később is a többi sorstársát. Az otthonból pedig tovább adták.
Az utazás részleteiről sokáig hallgatott, mígnem 2002-ben kiderült, mi is történt vele és a többiekkel. Martial 2002-ben ugyanis kártérítési pert indított a francia állam ellen „fiatalkorúak elrablása, begyűjtése és deportálása miatt”. Egymilliárd euró jóvátételt követelt, de elvesztette a pert, mert a bíróság szerint a bűncselekmény addigra elévült.
A francia állam akciójára azonban nem lehetett fátylat borítani, a közvélemény tudomást szerezhetett mindenről. Akkor derült ki, hogy a gyerekeket fondorlatos és jó előre – a legmagasabb állami szinten – kiötlött terv alapján elhurcolták, és Franciaország gyéren lakott, elöregedő lakosságú vidékeire telepítették. A francia népesedéspolitika eme sötét foltjáról addig csak keveset lehetett tudni, az utóbbi tíz évben azonban már szinte minden fontos részlete kiderült. Akit érdekelt a vidéki életnek ez a fejezete, alaposan megismerhette, sokan persze elsiklottak a szomorú történet fölött.
A francia parlament 2014 február második felében határozatban ismerte el erkölcsi felelősségét az 1963 és 1982 között történtekért, vagyis a gyermekek deportálásáért. Párizs azonban továbbra sem kért bocsánatot, de talán a sértettek – akik közül sokan a parlamentben hallgatták meg a döntést – sem vágynak (egyelőre) többre.
Ericka Bareigts, a ma is Franciaországhoz tartozó Réunion egyik (szocialista párti) parlamenti képviselője úgy véli: „el kell ismernünk a történteket, hogy az áldozatok, és mi is továbbléphessünk”. Yvan Combeau réunioni történész szintén elégedett a határozattal. Szerinte a kárpótlást a történtek elismerése és megismerése adja.
A szomorú történetet a francia falvak újranépesítésére irányuló állami próbálkozásról most már valóban sokan megismerhették.
Az ötlet – melynek megvalósítása bő fél évszázada kezdődött – Michel Debré volt miniszterelnöktől, az 1950-es és 1960-as évek francia politikai élet egyik legismertebb alakjától származott. Ő találta ki, hogy fiatal gyerekekkel kell betelepíteni a kihalófélben lévő vidéki Franciaországot. A Madagaszkártól keletre található Réunionra, vagyis Franciaország tengerentúli megyéjére pedig azért esett a választás, mert ott abban az időben épp hirtelen megnőtt a népszaporulat. A jelenség szociális robbanással fenyegetett a szigeten, ahol ráadásul sem elég óvoda, sem elég iskola nem volt akkoriban. Helyette inkább nagy szegénység és óriási munkanélküliség volt. Franciaország mezőgazdasági vidékeit ugyanakkor éppen ezzel ellentétes gondok emésztették: gyerekek híján be kellett zárni a helyi óvodákat, iskolákat, és a szorgos munkás kéz is hiányzott. Debré ezért meggyőzte Charles de Gaulle államfőt, hogy afrikai gyerekekkel oldják meg a problémát.
Megegyezésük után már csak a kiszemelt szegény és analfabéta réunioni családokkal kellett elhitetni (olykor hazugságokkal), hogy csemetéiket kis időre Franciaországba viszik világot látni és tanulni. Az érintett családok nem bánták az utazást. Legalább a gyerekek távolléte alatt sem kellett gondoskodniuk róluk, ami egyébként is komoly gondot okozott számukra. Legtöbb esetben tehát nem kellett győzködni a szülőket.
Igaz, a kiszemelt gyerekek egy része nem is élt családjával, mert a szüleik elhagyták őket, lemondtak róluk, ezért a gyámhivatal, vagyis az állam viselte gondjukat. Az állam pedig azt gondolta, hogy szabadon rendelkezhet felettük. Így kerülhetett sor a párizsi „kirándulásokra”.
A francia vidék újranépesítésén buzgólkodók apait-anyait beleadtak, hogy minél több gyereket utaztassanak, telepítsenek a kiszemelt helyszínekre. Nem válogattak, sok helyről még hat hónapos csecsemőket is elvittek. Ericka Bareigts parlamenti képviselő úgy tudja, hogy a családoknak megígérték: a gyerekek a nyári vakációra már hazautazhatnak.
Az ígéretből semmi nem valósult meg. A gyerekeket Párizsba vitték ugyan, de ott nem sok látványosságot tekinthettek meg, oktatásban még kevésbé részesültek. A fővárosból sietve továbbküldték őket a közép-franciaországi Creuse megyébe. Első állomásuk Guéret település volt, ahol előbb gyermekotthonba kerültek a színes bőrű jövevények, onnan pedig kiadták őket környékbeli parasztgazdáknak, vagy jómódú családoknak, ahol cselédként dolgoztak. Néha elég mostoha körülmények között éltek, ráadásul a bőrük színét sem mindenki kedvelte arrafelé, ahol ilyen jövevényeket korábban még szinte senki nem is látott.
Először az 1960-as évek végén értesülhetett a francia nyilvánosság az „afrikai gyerekprogramról”. A problémára akkor a réunioni kommunisták hívták fel a figyelmet, de ideológiai beállítottságukból fakadó lenézettségük és mellőzöttségük miatt a franciaországi lakosság nem igazán figyelt rájuk. A francia közvélemény még ma sem ismeri kellően a történetet, sem annak hátterét.
Még annak ellenére sem, hogy több érintett megszólalt már az ügyben, könyvek jelentek meg a kirándulást elszenvedők tollából. Sőt volt egy per is 2002-ben, amelyet Jean-Jacques Martial kezdeményezett a francia állam ellen. Ahhoz azonban, hogy a francia politikai elit (pl. a parlament) hivatalosan is kezdjen valamit a történettel, még 12 évnek kellett elmúlnia.
Az egész műveletben párhuzamosságok fedezhetőek fel azokkal a hasonló törekvésekkel, amelyek Ausztráliában, Svájcban, Nagy-Britanniában vagy Írországban jellemezték egy-egy időszakban a hatóságok munkáját. Az ausztrál, a svájci, a brit és az ír illetékesek szintén kiválasztott fiatalkorúak „felkarolásával” igyekeztek megoldani a társadalmi problémákat.
Ausztráliában például a hatóságok 1951 és 1975 között a törvény nevében elvették a leányanyák gyermekeit, és családoknál, vagyis olyan közösségekben helyezték el őket („adták örökbe”), amelyet férj és feleség is alkotott. Az akkori törvények szerint csak ilyen környezet lehetett alkalmas a gyereknevelésre.
Svájcban – a civilizált Európa szívében – szintén állami jóváhagyással választottak el évtizedekig összesen legalább százezer gyermeket, hatóságilag rossz életűnek tartott szüleiktől. Az elkülönített fiatalkorúakat – olykor árvák társaságában – tisztesnek vélt családokhoz adták, amelyek főként olcsó munkaerőként használták (ki) őket. Az 1970-es évekig, ameddig a sajátos szociális „gondoskodásnak” ez a formája dívott, bizony sokszor megtörtént az is, hogy ezeket a – szolgálni kikölcsönzött, Verdingkinderként emlegetett – gyerekeket a befogadók bántalmazták, vagy szexuálisan zaklatták.
Ezek az országok már számot vetettek múltjuknak ezzel a sötét fejezetével: nyilvánosan bocsánatot kértek a történtekért, és komoly erőfeszítéseket tettek azért, hogy begyógyítsák az állam okozta sebeket. Franciaországban még hiányzik a hivatalos bocsánatkérés, de talán erre is sor kerül. Nem könnyű megszabadulni ettől a súlyos tehertételétől. Így gondolja Erika Bareigts is, aki szerint Párizsnak „óriási egyéni és kollektív sebet kell még begyógyítania”.
