A nem létező, de az észak-olaszországiak sokasága által erősen vágyott Venetói Köztársaság (Repubblica Veneta) nyolc elvakult híve 1997 tavaszán elfoglalta Velence egyik fő látványosságának, a Szent Márk térnek a harangtornyát. Diadaluk jeleként kitűzték az általuk elképzelt új állam nagyon is valós, oroszlános zászlaját, amely a hajdani Velencei Köztársaság állami szimbólumaként is szolgált. A toronyfoglalók börtönbüntetést kaptak, amelyet azóta letöltöttek, de tettüket valószínűleg nem bánták meg.
(Léphaft Pál karikatúrája)
Követőik és a Venetói Köztársaság támogatóinak tábora időközben óriásra duzzadt a térségben. Bár az Olaszország északkeleti részében található terület hivatalos neve Veneto (tartomány), a lakosság többsége mielőbb szeretné átnevezni. Sokan ezzel sem elégednének meg: azt akarják, hogy a Venetói Köztársaság váljon ki Olaszországból, és kezdjen önálló életet független államként az Európai Unióban, a NATO tagjaként.
A régió csaknem 3,9 millió választópolgárának közel kétharmada a múlt héten tartott hatnapos véleménynyilvánító (tehát nem kötelező érvényű) népszavazáson erről egyértelműen állást is foglalt. Az interneten, telefonon, és több város főterén hagyományos módon (szavazó urnákkal) lebonyolított voksolás 2,36 millió résztvevőjének csaknem 89 százaléka támogatta az önálló Venetói Köztársaság kikiáltását, a terület EU- és NATO-tagságát, valamint azt, hogy az új ország eurót használjon fizetőeszközként.
A terület jó része az egykori Velencei Köztársaság fennhatósága alá tartozott. A helybeliek többsége, valamint a nacionalista erők éppen ezért a valaha dúsgazdag kereskedőállam, a Földközi-tenger térségét évszázadokig teljes ellenőrzése alatt tartó Velencei Köztársaság mintájára szeretnék megszervezni független országukat. Reményeik szerint ez az új állam magába foglalná Veneto nagy részét, valamint Lombardia, Trentino–Dél Tirol és Friuli–Venezia Giulia szomszédos tartományok egyes területeit, ahol összesen mintegy ötmillióan élnek. Venetóhoz jelenleg olyan közismert és híres városok tartoznak, mint Padova, Verona, Vicenza, Treviso, vagy épp Velence, amely a terület adminisztratív központja.
Szándékukat főként történelmi körülményekkel, gazdasági-politikai, kulturális és nyelvi okokkal indokolják. A régi függetlenségi hagyományok is gyakran elhangzanak érvként, vagyis az, hogy Velence csak 1866-ban csatlakozott Olaszországhoz (állítólag egy fondorlatos és tisztességtelen népszavazás révén), de előtte csaknem ezer esztendeig, egészen a XVIII. század végéig, sikerült megőriznie önállóságát, egyedi államberendezkedését, melynek élén a dózse állt, mint legmagasabb rangú választott tisztségviselő.
A különválást sürgetők gyakran panaszkodnak arra, hogy a központi (római) kormány – jelenleg Matteo Renzi miniszterelnökkel az élén – politikailag alkalmatlan feladata ellátására, közömbös a tartomány gondjai iránt, rosszul vezeti az országot, aminek következtében rengeteg közpénz tűnik el kézen-közön. Talán épp ez a legfőbb gond, amiért Veneto szeretne kiválni Olaszországból. A venetói politikusok, nacionalisták, és a lakosság többsége ugyanis elfogadhatatlannak tartja, hogy évente rengeteg adót fizetnek a központi kormánynak, vissza pedig alig kapnak valamit. A befizetők azt állítják, hogy a központ az ő pénzükből finanszírozza a csődbe jutott önkormányzatokat és a fejletlen déli országrészeket, miközben korrupt római és dél-olasz bürokraták a venetói pénzek egy részét eltüntetik, ahogyan (szerintük ugyanezt) az uniós támogatások esetében is rendszerint megteszik.
Ezek a szemrehányások és gazdasági jellegű gondok nem újkeletűek. Az elégedetlenség már évtizedek óta tapasztalható Olaszország – iparilag és egyéb szempontból is sokkal fejlettebb – északi részén, amelyet egyre jobban fojtogatnak az adók és járulékok. A referendum eredményére hivatkozva Veneto már azzal fenyegetőzik, hogy visszatartja bizonyos adók befizetését a központi kormánynak, és függetlenségi nyilatkozatot készít, ha alkalma adódik – a nemzetközi jogra hivatkozva –, kiválik Olaszországból. Abban a reményben önállósulna, hogy az egyik leggazdagabb ország lesz Európában.
Az északkelet-olaszországi Venetóban úgy tartják, hogy az állam vérszomjas fenevad, és bürokratikus szörnyeteg módján bánik velük, ami óriási gazdasági-pénzügyi károkat okoz nekik. A helyiek abban bíznak, hogy több környező tartomány is követi példájukat, vagyis az övékhez hasonló „digitális forradalom” révén kinyilvánítja függetlenségi vágyát, amit azután már nem lehet törvényekkel megzabolázni. Elképzelésük szerint a függetlenségi mozgalmak így rákényszeríthetik Rómát, hogy ismerje el a népszavazások eredményét.
Az alkotmány jelenleg tiltja az ország szétszabdalását, Olaszország területi egységének a megbontását. Rómában ezért szakadároknak tartják a venetói nacionalistákat, és mindazokat, akik a terület kiválásáért kampányolnak, vagy más tartományokat buzdítanak az övékhez hasonló függetlenségi népszavazásra.
Venetót a nyugat-európai függetlenségi törekvések inspirálják, a referendumnak semmi köze az orosz nyomásra, és katonai fenyegetés mellett lebonyolított, népi véleménynyilvánításnak álcázott krími tragikomédiához. Elsősorban Katalónia és Skócia példája lebegett a múlt heti online szavazás fő szervezője, a 2012 májusában megalakított Indipendenza Veneta (Venetói Függetlenségi Párt) szeme előtt. Nem véletlenül, hiszen a függetlenséget jó ideje már a skótok és a katalánok követelik a legelszántabban. London beleegyezésével Skócia már korábban jelezte: 2014. szeptember 18-án referendumon dönthet a helyi lakosság arról, hogy továbbra is az Egyesült Királyságban, vagy egy független országban akar-e élni. Katalónia 2014. november 9-én tartana népszavazást a függetlenségről, de Madrid ellenzi azt, s minden eszközzel meg akarja akadályozni a terület kiválását Spanyolországból.
Az elszakadáspártiak tábora ennél azonban sokkal nagyobb Nyugat-Európában. A spanyolországi baszkok, vagy a belgiumi flamandok szintén önálló államot vizionálnak.
A függetlenségre vágyó területek azonban csak az anyaországtól válnának el. Úgy vélik: egyedül jobb lesz, mint jelenleg, egy államban másokkal, akik kiszipolyozzák őket. Jövőjüket ugyanakkor továbbra is az EU-ban képzelik el.
Az önállósodási láz egyik fő oka gazdasági jellegű. A gazdasági, pénzügyi és megélhetési aggodalmak mellett egyéb indítékai is vannak az elkülönülési törekvéseknek a „lázongó” országrészekben. Ezek a közös történelmi, kulturális, társadalmi és nyelvi hagyományok, de ide tartozik a többségi nemzettől eltérő vallás, vagy a földrajzi elhelyezkedés is.
A folyamatot főként a regionális nacionalizmusok fűtik. Azokat meg az utóbbi évek gazdasági-pénzügyi válsága, a recesszió, a lakossági elégedetlenség, a munkanélküliség, s a problémákra adott kormányzati válaszok (pl. megszorítások, adóemelések) gerjesztik.
Szembeötlő, hogy Európa gazdaságilag legerősebb térségei szeretnének önállósodni. Azok a területek, melyeknek jelentős autonómiájuk van, s az uniós kasszából már eddig is bőségesen kaptak támogatást. Ez arra utal, hogy az EU megosztottsága és tagoltsága új elemmel bővült: a gazadag, kevésbé eladósodott, és a szegény, hitelekben fuldokló régiók konfliktusával.
José Manuel Barroso, az unió kormányának tartott Európai Bizottság elnöke azonban már tavaly igyekezett lehűteni a kedélyeket. Sőt azóta néhányszor meg is ismételte a témára vonatkozó közösségi előírásokat, melyek úgy rendelkeznek, hogy amennyiben egy tagország valamelyik része függetlenedik, annak Brüsszeltől kérnie kell felvételét az EU-ba. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az érintettek csak úgy kerülhetnek vissza az unióba, ha mindegyik tagállam – beleértve a faképnél hagyott, s ezzel megalázott volt anyaországukat is – jóváhagyja a felvételüket.
