Három legyet ütöttek egy csapásra májusban a belga választók: egy napon választották meg az Európai Parlament, a szövetségi törvényhozás és a regionális parlamentek tagjait. A voksolás zavartalan és eredményes volt, nem úgy az utána következő politikai alkudozás a királyság új kormányának megalakításáról. A pártok még annyira széthúznak, hogy az országban ismét elhúzódó politikai válságra lehet számítani.
Megismétlődhet a négy évvel ezelőtti politikai huzavona, amelybe már mindenki nagyon belefáradt, de végül a piacok kényszerítették ki a kormány megalakítását. Bár az ország akkor hosszú ideig kinevezett kormány nélkül működött, a Belga Királyságnak nagyon kellemetlen volt a helyzet, hiszen egy ideig épp akkor látta el az EU soros elnöki tisztségét is.
A 2010-es választás befejezése és az új szövetségi kormány beiktatása között csaknem másfél év (!) telt el. A belgiumi pártok talán tovább is alkudozgattak volna, de végül a pénzpiacok az ország hitelbesorolásának leminősítésével kényszerítették ki 2011 végére a megoldást, a világ leghosszabb kormányválságának a befejezését.
Erre csak kevesen számítottak akkor, bár az eléggé egyértelmű volt négy éve is, hogy Belgium még választás szempontjából sem egységes. Az ország déli részében elterülő, francia ajkú Vallóniában és a hollandul beszélő, északi Flandriában más-más pártokra lehet szavazni, ráadásul mindegyik politikai erőnek van szövetségi, regionális és európai parlamenti listája is.
Az is már régóta nyilvánvaló, hogy Flandria és Vallónia legnagyobb politikai pártjai, a vallon szocialisták és a flamand nacionalisták közötti ellentét rendkívül mély, és a megegyezés országos (szövetségi) ügyekben mindig nehézkes. Ebből az is következik, hogy a jelenlegi politikai alkufolyamat ismét elhúzódhat. A gyakorlat ezt már igazolta is. A választáson legeredményesebb párt vezetője, a flamand nacionalista Bart De Wever a májusi szavazások óta eltelt bő egy hónapban szinte semmire se jutott a politikai egyeztetésein. Az Új Flamand Szövetség (N-VA) vezetőjeként a 43 éves politikus ezért június végén találkozót kért Fülöp királytól, és kénytelen volt vele a rossz hírt közölni.
Eddigi erőfeszítéseinek eredménytelensége akkor vált nyilvánvalóvá a számára, amikor visszalépett az esetleges kormánykoalícióban való részvételtől a francia ajkú és jobbközép politikai beállítottságú Humanista Demokratikus Centrum (CDH).
De Wever, aki egyébként Antwerpen polgármestere, további két másik pártot is megkörnyékezett: a kereszténydemokratákat (CD & V) és a leköszönő hatpárti kormányban is szerepet vállaló liberálisokat (MR).
Az előző kormányban vezető szerepet betöltő szocialistákat (PS) meg sem kereste, nem is tárgyalt velük. Részben ezért bukott meg a CDH becsábítása is egy esetleges új koalícióba.
A tárgyalások és puhatolózások közben nemhogy közelebb kerültek volna egymáshoz a pártok és az álláspontok, hanem igencsak eltávolodtak egymástól.
A CDH vezetőségéből még kritikák is elhangzottak Bart De Wever és pártja számlájára. Benoît Lutgen, a CDH elnöke egyenesen farkashoz hasonlította a kormányalakítási tárgyalásokkal bajlódó De Wevert, pártjának pedig azt rótta fel, hogy euroszkeptikus és túlságosan is belga beállítottságú. Elio Di Rupo távozó szocialista miniszterelnök szintén olajat öntött a tűzre. A politikus a liberálisokat (MR) vette célba, szeparatizmussal vádolva őket.
A pártok jelenleg egymás szapulásával vannak elfoglalva. Kérdés, meddig bírják energiával és cérnával. A királyi udvar egyelőre türelmes: a flamand De Wevernek már háromszor hosszabbította meg a kormányalakítási tárgyalásokra szabott eredeti határidőt.
A türelemre, sőt még több türelemre alighanem ezúttal is szükség lesz Belgiumban. Politikai elemzők ugyanis szinte biztosra veszik, hogy több hónapos átmeneti időszakra, s talán politikai válságra is számítani kell az országban. Abban szinte mindenki egyetért az elemzők közül, hogy a nyáron már semmi sem fog történni. Ha viszont idővel létrejön a megegyezés, az várhatóan széleskörű konszenzuson nyugszik majd, hisz legalább négy párt kell a kormányzati többséghez.
A végén valószínűleg két lehetőség közül kell a politikusoknak választani: vagy az ország második legnagyobb pártjának számító szocialisták (PS) vezetésével alakul (ismét) koalíciós kormány, vagy a flamand nacionalisták (N-VA) irányításával.
A helyzetet bonyolítja, hogy egyszerre folyik a központi (szövetségi) és a regionális kormányok összeállítása. Bár a nemzetközi érdeklődés középpontjában a szövetségi kormány sorsa áll, a belga állampolgárokat sokkal inkább a régiók politikai irányítása érdekli. A regionális parlamentek és kormányok ugyanis széles jogkörökkel vannak felruházva. Emiatt a regionális politika jócskán felértékelődött a lakosság körében, a szövetségi rovására.
Északon, vagyis Flandriában már közelinek tűnik a megoldás: a nacionalisták és a kereszténydemokraták egészen közel jutottak az egyezséghez.
A magas fokú közigazgatási és nyelvi autonómiával is rendelkező Flandriában továbbra is erősek a nagy múltra visszatekintő szeparatista törekvések. A holland nyelvű flamandok egyre kevésbé hajlandóak közösködni a francia ajkú vallonokkal. Különösen az adóbevételek felhasználása terén igyekszik Flandria tovább növelni saját önállóságát. Nem véletlenül, hiszen számítások szerint évente csaknem 16 milliárd euró áramlik át a fejlettebb északi régióból a szegényebb Vallóniába.
Az ország területének egyharmadát elfoglaló, de a belga gazdaság éves teljesítményének hatvan százalékát adó Flandriában a nacionalista N-VA korábban következesen kiállt a függetlenség mellett, a belga államközösség elhagyását tartotta az egyik fő politikai célkitűzésének. Az utóbbi időben azonban nem (nagyon) erőlteti a terület elszakadását Belgiumtól. Sőt, néhány kérdésben a leghatározottabban az egységes országban gondolkodik.
