Viccnek szánta az amerikai NBC tévétársaság az 1960-as évek végén sugárzott vígjátéksorozatának egyik fiktív hírét, mely szerint az akkori Kelet-Németországból (NDK-ból) a jövőben aligátoroktól hemzsegő vizesárok lesz. A közönség jót derülhetett a jóslaton, amelyhez a mókamester még hozzáfűzte: 1989-ben a németek lebontják a berlini falat.
A hidegháború kellős közepén ennél komolytalanabb jövőképet talán nem is lehetett felvázolni. A vígjátéksorozat egy másik adásában (1968-ban) a parodista már azzal ugratta a nézőket, hogy Ronald Reagan volt hollywoodi színész húsz év múlva Amerika elnöke lesz. Ez akkoriban a berlini fal leomlásánál is hihetetlenebbnek tűnt.
Évtizedek múltán azonban az egész világ megtapasztalhatta, hogy az 1960-as évek mókás jóslatai valósággá váltak. Ráadásul a berlini fal eltűntetésében az 1980-ban és 1984-ben is elnökké választott Reagan történelmi érdemeket szerzett. Igaz, krokodilokat nem telepített az NDK-ba, de az évtizedekig ott állomásozó szovjet csapatok hazatelepítésének kikényszerítésében főszerepet játszott.
A látványos világ- és geopolitikai színjátékban elért sikeréhez nagyban hozzájárult szovjet partnere, Mihail Gorbacsov is, aki legalább olyan jól teljesített a berlini fal és Moszkva kelet-európai gyarmatpolitikájának felszámolásában, mint Reagan.
A berliniek, a két államba kényszerített németek és a szovjet uralom alatt élő kelet-európaiak örültek a fal leomlásának. Okkal, hiszen a 25 éve lezajlott világrengető esemény a kommunizmus bukásának fontos és szimbolikus jelentőségű állomása volt.
A berlini fal egy hosszú határakadály volt, amelyből 112 kilométer a városon kívül húzódott. Feladata Nyugat-Berlin teljes elválasztása volt a keleti résztől, vagyis az NDK fővárosától.
Berlint és Németországot a II. világháború győztes hatalmai osztották ketté. Bár sok embernek a falról az őrtornyokkal, aknamezőkkel és automata fegyverrendszerekkel is védett, csaknem négy méter magas, L-alakú vasbeton elemek jutnak eszébe, annak nagyobb részét valójában drótkerítés-rendszer alkotta. Legfőbb sajátossága mégis az volt, hogy nem a betolakodóktól óvott, hanem az NDK-ban élőket akadályozta a Nyugatra szökésben. Márpedig az NDK-ból a háború utáni években milliók menekültek Nyugat-Berlinbe. Onnan azután tovább is utazhattak a magát demokratikusnak és szabadnak nevező nyugati világba. A keletnémet politikai vezetést rendkívül dühítette, hogy az emberek tömegesen hagyják ott a magát igazságosnak, jóságosnak és már-már tejjel-mézzel folyó Kánaánnak feltüntető kommunista országot.
A népáradat megállítása állami prioritássá vált. Az NDK legfelsőbb politikai szintjén ezért úgy döntöttek: fallal, illetve Nyugat-Berlin teljes elszigetelésével oldják meg a problémát. A döntés nyomán készült el az akadályrendszer. Az építési munkálatok 1961 augusztusában kezdődtek, s gyorsan be is fejeződtek. A falat azonban folyamatosan fejlesztették.
Olyan szigorúan őrizték, hogy csak keveseknek sikerült leküzdeniük. A keletnémet határőrök bárkit lelőhettek, aki a közelébe merészkedett, vagy megpróbált átszökni rajta. Mindazonáltal többen nekivágtak az életveszélyes útnak. Közülük mintegy 120-an az életükkel fizettek.
A gyűlölt építmény csaknem harminc évig csúfoskodott. „Felavatása” után nem sokkal a kelet-európai országok és népek szovjet elnyomásának, egyszersmind a kommunista és a demokratikus (nyugati) világ hidegháborús szembenállásának, kibékíthetetlen ellentétének legismertebb és leghírhedtebb jelképévé vált.
Az 1980-as évek második felében azonban fordult a kocka. Ez elsősorban annak a Reagannek köszönhető, akinek a számlájára két évtizeddel korábban még jó vicceket lehetett elsütni az NBC-paródiában. Reagan azonban 1987 nyarán nem viccelni ment Nyugat-Berlinbe, hanem – immár elnökként – azzal a céllal, hogy bátorítást adjon a szomszédban és a régióban izmosodó antikommunista erőknek. A város egyik fő látványosságának számító Brandenburgi kapunál meg is üzente Gorbacsovnak; bontsa már le a falat, vessen véget Kelet-Európában a kommunista hegemóniának.
Az 1985-ben hatalomra jutott Gorbacsov több reform bevezetésére kényszerült, mivel a Reagan intenzív fegyverkezési programját ellensúlyozni igyekvő szovjet gazdaság összeroppant. Moszkva emiatt addigi szuperhatalmi pozíciójának feladására kényszerült, ami végül a kommunizmus bukásához vezetett.
Ez 1989-ben vált egyértelművé, amelynek elején az NDK-t vezető idős Erich Honecker még azt üzente, a berlini fal száz év múlva is állni fog. Alig fél évvel később a fal repedezni, a rendszer omladozni kezdett, a nagyobb keletnémet városokon ugyanis 1989 nyarán elégedetlenségi hullám söpört végig. Ezzel elindult egy visszafordíthatatlan folyamat, amely ősszel a fal lebontásához vezetett.
A falra, a két világot elválasztó jelképes „vasfüggönyre” mégis Magyarország és Csehszlovákia mérte az első csapást, amikor 1989 őszén Nyugatra engedték a területükre érkezett keletnémet turisták ezreit. Részben ennek hatására – szeptember óta hatalmas, de békés – tüntetéseken követelték az NDK-ban a határok megnyitását.
A zűrzavar miatt az országot irányító kommunista párt októberben leváltotta Honeckert. Helyére Egon Krenz került, aki a pártvezetéssel eldöntötte: az utazást és kivándorlást megkönnyítő – sebtében elfogadott – határozatukkal összhangban 1989. november 10-én megnyitja az NDK határait.
A hírt azonban már előző este bejelentették. Ennek hatására berliniek tömegei rohamozták meg a két városrész közti átkelőket, majd rövidesen sokan puszta kézzel, később szerszámokkal kezdték bontani a falat. Darabjai gyakran a gyűjtők vitrinjében végezték, akik negyedszázad elteltével már kincsként vigyáznak a hidegháború gyűlölt szimbólumának maradványaira.
A két német állam 1990-es egyesüléséig a fal legnagyobb részét lebontották. A vasbeton elemeket szétzúzták, és az egyik autópálya alapozásához használták fel. Eredeti helyén csak mutatóba maradt belőle, hogy emlékeztesse az utókort egy letűnt világra.
