„Új kezdetet”, több újítást, változtatást, és főleg sok pénzt ígért a közösségnek az Európai Bizottság (EB) új elnökekeként Jean-Claude Juncker. A luxemburgi exkormányfő novembertől vette át az EU kormányának tartott EB vezetését, ötéves megbízatási időre. Munkáját 27 uniós biztos („miniszter”) segíti, akik közül hét EB-alelnöki tisztséget is visel.
Hivatalba lépése után a veterán politikusnak számító Juncker kemény munkát ígért, mert szerinte „Európa kihívásai nem várhatnak”. Kihívásból pedig akad épp elég.
Ezekre kell választ találni, s részben ezért sem lehet arra számítani, hogy az EU a következő öt évben új tago(ka)t vesz fel. Juncker szerint a bővítési folyamatban azért következik hosszú szünet, mert konszolidálni kell a 28 tagállammal elért eredményeket.
Az új összetételű EB-nek – a 2008-ban kirobbant globális válság okozta – gazdasági-pénzügyi és (kül)politikai problémák tömkelegével is meg kell birkóznia. Ráadásul Juncker – saját kezdeményezésre – új szerkezetűvé átalakított biztosi testülettel vág neki a munkának.
Brüsszelben kíváncsian várják, hogy a pragmatikus jobbközép politikusok közé sorolt Junckernek sikerül-e megvalósítania tervét, amelynek egyik legfontosabb feladata a munkahelyteremtés és a fiatalok helyzetének javítása. Prioritásai közé tartozik az európai versenyképesség erősítése és a beruházások ösztönzése is. Az EU mélyreható reformjának a gondolata szintén foglalkoztatja, de a közös uniós pénz megszüntetését elutasítja. Meggyőződése, hogy az euró nem megosztja, hanem megvédi Európát.
Nem támogatja viszont az EU szigorúbb központosítását, és a föderalista Európai Egyesült Államokban sem hisz. Ragaszkodik ugyanakkor az unió négy alapszabadságához, a személyek, a tőke, az áruk és a szolgáltatások korlátozásmentes áramlásához.
Az új EB-nek egyelőre arra kell összpontosítania, hogy december végéig elkészítse azt a 300 milliárd eurós befektetési tervet, amelytől Juncker az EU-gazdaság fellendülését, és a már-már rekordmagas uniós munkanélküliség csökkenését reméli. A gond a tervvel az, hogy még mindig nem tudni, honnan lehet ennyi pénzt „lecsippenteni”.
Az új személyi összetételű EB munkáját politikai bonyodalmak is nehezítik. Az ukrán válság továbbra sem enyhül, ráadásul Nagy-Britannia uniós tagsága eléggé bizonytalannak tűnik, Brüsszel és London viszonya pedig fagyos. A tömeges munkanélküliség kezelése mellett szintén komoly kihívást jelent az északi és a déli országok közötti szakadék áthidalása, a menekülthullám, a tagállamok némelyikében tapasztalható erőteljes szakadár törekvések, illetve az egységes energiapolitika kialakítása.
Az igazi kihívást jelenleg mégis maga Junker jelenti. Alig kezdte meg a munkát, máris egy hatalmas botrány kellős közepén találta magát. Felmerült a gyanú, hogy luxemburgi kormányfő és pénzügyminiszter korában (1995 és 2013 között) „tömeges társasági adóelkerüléshez” nyújthatott segítséget, titkos megállapodás alapján. Nem kizárt, hogy több száz cég – közöttük sok ismert és gazdag multinacionális vállalat – ennek köszönhetően adót csalt, vagy óriási összegeket nem fizetett be az illetékeseknek. Ha ez bebizonyosodik, a botrány nemcsak Junckert, de a teljes EB-t is elsöpörheti.
Juncker a portugál José Manuel Barrosót váltotta fel az EB elnöki tisztségében, aki tíz évig állt az unió „kormánya” élén, és akinek irányítása alatt a közösség 13 új tagállammal gyarapodott. Az „újakat” a rendszerbe is be kellett illeszteni. Ez azonban csak részben sikerült; néhol jobban, néhol kevésbé eredményesen. A két megbízatási idő letelte után 2014. október 31-én leköszönő Barrosót sok bírálat érte a hivatali ideje alatt. Ráadásul sokan Angela Merkel német kancellár bábfigurájának csúfolták. Rásütötték a megalkuvó és a gyengekezű vezető bélyegét is.
Nem mindig érdemelte meg azonban a dorgálást. Olykor-olykor dicsérni is lehetett volna.
A 2004-ben megkezdett elnöki mandátuma idején nagyon sokat változott az EU. Az pedig jórészt neki köszönhető, hogy bővültek az EB hatáskörei. Aláírták és (2009 végén) életbe lépett az uniós alkotmánynak tartott Lisszaboni Szerződés, amely valódi hatalmat biztosít az Európai Parlamentnek a tagállamok csúcsvezetőiből álló Európai Tanáccsal szemben.
A Barroso-korszak idején – igaz, a 2008-as világválság hatására – sikerült szigorúbb gazdaságpolitikai előírásokat is elfogadtatni mindegyik tagállammal. Az eurózóna országai pedig tavaly beleegyeztek, hogy egymással rendszeresen egyeztetve, de az EB szigorú felügyelete alatt, az átláthatóság jegyében és előírt határidők alapján, készítik el saját, éves költségvetésüket. A jogszabályba foglalt egyezség figyelmeztetésekkel és pénzügyi szankciókkal ösztönzi a tagállamokat, de elsősorban az euróövezet országait a költségvetési hiány, az államadósság és a többi makrogazdasági egyensúlytalanság eredményes kezelésére.
A válság alaposan megrengette az eurózónát is, amelynek túlélését rengeteg politikai és gazdasági döntés segítette. Ezek megvalósítása a Barroso-vezette EB-re hárult.
A bizottság, ha olykor döcögve is, de teljesítette a feladatokat, a válságot sikerült túlélni. Igaz, Németország erőteljes közreműködésével. Emiatt gyakran érte az a vád Barrosót, és az EB-t, hogy kiszorultak a nagypolitikából, és az elmúlt évek legfontosabb (uniós döntéseit) Berlin igényei alapján fogalmazták meg. Rossz nyelvek szerint ott is fogalmazták. Barroso felismerte hibái egy részét, s igyekezett kijavítani azokat. Ez azonban csak részben sikerült neki.
Utóda, Juncker többnyire vérbeli politikusokat vett maga köré biztosoknak. Nincsenek irigylésre méltó helyzetben, hiszen embert próbáló feladatok várnak rájuk. Költségvetési fegyelemre kell bírniuk a válságban meggyengült dél-európai tagállamokat, de sikerrel kell lezárniuk az EU és az Egyesült Államok közötti szabadkereskedelmi tárgyalásokat is. Szintén rájuk vár annak a mechanizmusnak a véglegesítése, majd működtetése, amellyel idejében és hatékonyabban közbe tudnak avatkozni, ha valamelyik tagország durván megsérti a jogállamiságot. Egyelőre azonban saját túlélésüket kell biztosítani, hiszen Juncker bukásával akár mindannyian elveszíthetik állásukat.
