Boross Péter, a harmadik magyar köztársaság Antall József örökébe lépő második miniszterelnöke (1993–1994) a Kisebbségi Jogvédő Intézet szervezésében Budapesten megtartott tanácskozáson, a Magyar Szó felkérésére megosztotta gondolatait az 1956-os forradalomról, a 62 évvel ezelőtt október 23-án történtekről, az események váratlan kibontakozásáról. Minderről így beszélt:
– Nézze, minden esztendőben, így október táján, az ember újraéli a saját ifjúságát, és ha valami rendkívüli történt akkoriban, azt még különösebben. Hát 1956, 62 évvel ezelőtt ilyen volt számunkra, mert átéltük azt a mámort, azzal a hihetetlen energiákkal feltörő szabadságvággyal, amelyik akkor minden óránkat jellemezte. Nem esett arról akkor szó, hogy majd mi lesz, ha kimennek az oroszok, milyen politikai struktúra jön helyettük, erről nem beszéltünk, csak az volt a téma, hogy mennek az oroszok, meg éljen a haza, és olyan hihetetlen belső lelki felhangolódás volt bennünk azokban a napokban, hogy még most is beleborzongok, ha rágondolok – monda el szinte egy szuszra, majd megállt és egy kis szünetet tartott. Valószínűleg újraélte, hogy a forradalom és a szabadságharc idején ő hol volt, mit csinált és aztán végigfutott az agyán az is, hogy 1957-ben a forradalmi tevékenységei miatt letartóztatták, majd internálták és egészen 1959-ig rendőri felügyelet alatt állt, majd így folytatta – tizenkét napig tartott és utána meg kellett ismernünk a rendőrséget, annak fogdáit, az internálótáborok világát, a rendőri felügyeletet. Ami az én sorsom volt akkor. Majd azt követően az állásnélküliséget, a kilátástalanságot. De szép lassan az ember erőt vett magán, helyreállt, és amikor már nem hitte, hogy egyszer megtörténik az, ami megtörtént, akkor az 1980-as évek vége felé világossá vált, hogy mégis van esély arra, amiért küzdöttünk. Már a mámor addigra eltűnt, de a lehetőség öröme mindenkit foglalkoztatott, és be is következett.
Amikor kitört a forradalom 1956-ban, önt hol érte?
– A fővárosi tanács pénzügyi osztályán voltam főelőadó és 28 éves, lelkes ifjú. Közel volt a munkahelyemhez a Kossuth-tér, ahogy vége lett a munkaidőnek és jött a hír, hogy a Kossuth-téren gyülekező van, én nyomban ott termettem. Abban a kritikus pillanatban is ott voltam, amikor valahonnan előszedték Nagy Imrét, azzal a címmel, hogy megbuktassák valahogy a tömeget. Ez nem nagyon sikerült, mert Nagy Imre ezzel kezdte a szónoklatát: Elvtársak és elvtársnők! Erre a tömeg dühödten reagált, majd egy rövid némaság következett, s ekkor Nagy Imre: Magyar testvéreim! megszólításra váltott át, ami megközelítőleg kifejezte, hogy addigra az elvtárs, meg a szocializmus milyen széleskörű utálkozást váltott ki az emberekben.
A meglepetés erejével hatott önre az események sorozata, hogy kitört a forradalom?
– Persze. Sztálin halála után 1953-ban Rákosit kicsit háttérbe szorították, és Nagy Imre lépett a helyébe miniszterelnökként. Ebben az időben már egy gúnyos viccet is el lehetett mesélni úgy, hogy ne járjon érte feltétlenül rendőri verés. Valamelyest enyhült a levegő. A terrorrendszerek elkövetik azt a hibát, hogy elkezdik önmagukat felülvizsgálni, és azt hiszik, hogy ezt egy bizonyos ponton meg lehet állítani. Nos, egy idő után visszajött a Rákosi, de azért a körülmények némileg, legalább egy viccmondás szintjéig, javultak. A pártvezetők meg a vezető újságírók egymás közti világában valamifajta felbátorodás volt tapasztalható, és amint tudjuk, ezek általában nagyon utálták egymást, vagy az egyik része a másik részét, ami a megosztottság örömét váltotta ki azokból, akik korántsem voltak megelégedve a menettel. Erre jött a Szegedi Egyetem, mert legyünk igazságosak, egy nagygyűlésről azok a fiúk jöttek fel Szegedről Budapestre a Műegyetemre, és akkor itt összefogtak, elhatározták, hogy elindulnak és kezdetét vette a tüntetés, meglódult a menet. Híre ment a városban, a buszok és a villamosok megálltak. Kérdezgették: Mi van? Mi van? Tüntetés! Tüntetés a rendszer ellen és Nagy Imre mellett. Mindenki sietett, robogott, hogy részt vegyen, mondván Istenem, ha mások csinálják, akkor nekem is szabad. Ebből duzzadt fel az a több tízezres tömeg, amely úgy reagált, mint ahogy tudjuk.
A 12 napot miként élte meg?
– Nap mint nap egyre duzzadt a lelkesedés. A fővárosi tanácsnál dolgoztam, a vidékről jöttek az élelmiszer-szállítmányok, hol elkapták az oroszok, hol nem. Pillanat alatt világos lett, hogy a magyar hadsereg nem fogja bántani a magyar népet, hogy a rendőrök sorra megtagadják az engedelmességet, és az orosz csapatok menete előtt az autóbuszsofőrök keresztbe állították a járműveket az úttesten, ott hagyták barikádként. Ezzel teltek az első napok, majd utána jött egy szünet, és kivonultak az oroszok. Végre kivonultak az oroszok! Engedje meg, hogy párosítsam ezzel 1989. június 16-át, amikor Nagy Imréék újratemetése volt, ahol Orbán Viktor ifjú politikus elmondott egy beszédet, amelyben a szovjet csapatok kivonulását követelte. Én ezt baráti társaságban néztem. Az a korosztály nem volt ott a téren, amely megélte 1956-ot és az utána történteket, és akkor azt mondta az egyik ma már nem élő barátom, hogy az is hülye, aki elhiszi, hogy innen az oroszok kimennek. Ez volt 1956 üzenete 1989-re az idősebb korosztály részéről. Hál Istennek, a fiatalabbak másként képzelték, és véghez vitték mindazt, ami nekünk akkor nem sikerült.
