Az Európai Unió soros elnöki tisztségét nemrég átvevő Románia számára rendkívül fontos lenne, hogy az előző két soros elnökségtől eltérően ne csak a szavak, hanem a tettek szintjén is prioritásként kezelje a nyugat-balkáni bővítést, és valódi eredményeket érjen el a kérdésben, hangsúlyozza Deli Andor európai parlamenti képviselő, hozzátéve, ha ez így lesz, akkor még behozható az elmúlt hónapok során tapasztalt lemaradás, és továbbra is reális célkitűzés maradhat Szerbia 2025-ös uniós csatlakozása.
Ha visszatekintünk a bolgár, illetve az osztrák soros elnökségre, akkor a bővítés szempontjából hogyan értékelhető az elmúlt kétszer féléves időszak?
Deli Andor Strasbourgban, az Európai Parlament épületében (Máriás Endre felvétele)
– A 2018-as év első felét a bolgár, a második felét pedig az osztrák elnökség munkája határozta meg az Európai Unióban. Mindkét soros elnökség prioritásként kezelte a bővítés ügyét. A bolgárok hangos kampányt folytattak, különféle deklarációk, stratégiai dokumentumok elfogadását sürgették, sőt Szófiában még csúcsértekezletet is tartottak a téma kapcsán. Az osztrákok programja ezzel szemben egészen másként épült fel, ők ugyanis jóval részletekbe menőbb munkát irányoztak elő az általuk meghatározott vállalások szempontjából. Összességében azonban egyik soros elnökség esetében sem mondhatjuk azt, hogy az általuk elvégzett munka különösebben nagy elégedettségre adhatna okot, aminek következtében az a furcsa helyzet áll elő, hogy bár a meghirdetett programokban foglaltak értelmében mindkét elnökség prioritásként kezelte a bővítés kérdését, ennek a gyakorlati hozadékai jobbára elmaradtak. A megnyitott csatlakozási fejezetek számát illetően például Szerbia esetében tavaly mindössze öt ilyenre került sor, egy évvel korábban, 2017-ben pedig szintén csupán hatra. Ez alapján is leszögezhető, hogy a hangzatos programok gyakorlati megvalósulásának eredményeit nem igazán látjuk. Úgy vélem, a román soros elnökség számára rendkívül fontos lenne, hogy megpróbálják megtalálni a középutat a hangzatos deklarációk és a részletekbe menő irodai háttérmunka között, illetve megkíséreljenek nagyobb hangsúlyt fektetni a megfogalmazott elképzelések gyakorlati megvalósítására. Mindez azért lenne különösen fontos, mert utánuk Finnország fogja betölteni a soros elnöki tisztséget, és mint tudjuk, a skandináv országok a bolgárokkal, az osztrákokkal és a románokkal ellentétben nem érzik magukhoz annyira közel a nyugat-balkáni térséget, ami valószínűleg még inkább meg fogja nehezíteni a valós eredmények felmutatását. Románia számára ugyanakkor minden bizonnyal nehezítő körülményt jelent majd az, hogy ebben az időszakban némiképp az Európai Unió is befelé fog fordulni, ugyanis olyan belső kérdésekkel kell foglalkoznia, amilyen például az európai parlamenti választás, vagy az új bizottság felállítása. Ennek tükrében nem lesz könnyű érdemben felgyorsítani a csatlakozási folyamatot, és ez minden bizonnyal nagy kihívások elé fogja állítani a román soros elnökséget.
Ön miben látja annak az okát, hogy az elmúlt időszak soros elnöki tisztségét betöltő országok – ahogyan említette – prioritásként kezelték a kérdést, mégsem tapasztalhattunk számottevő előrelépéseket?
– A legfőbb problémát véleményem szerint az okozta, hogy ebben a kérdésben két különböző úton haladtak a dolgok. Egyrészt, ugye, láthattuk, hogy Jean-Claude Juncker úr visszavonta azt a korábbi nyilatkozatát, amelyben kimondta, hogy a bizottság számára nem élvez prioritást a bővítés kérdése, amivel akkor komoly gátat szabott a bővítési törekvéseknek. 2017-ben megért benne az az elhatározás, hogy ennek a témakörnek mégiscsak vissza kellene kerülni az európai politikai diskurzus középpontjába, majd több ízben is kimondta, hogy a bővítést mégiscsak prioritásként kell kezelni. Másrészt, annak ellenére, hogy a bizottság elindult ezen az úton, egyes tagállamok – és itt nem elsősorban a kelet-közép-európai országokra, hanem sokkal inkább a megmondó szerepkörében tetszelgő nyugati tagállamokra gondolok – nem igazán kívántak felülni erre a vonatra, sőt olyannyira nem érezték úgy, hogy ez a bejelentés bármire is kötelezné őket, hogy több vezető politikus is kifejtette, az uniónak előbb a saját ügyeit kellene rendbe tennie, és csak azután kellene a bővítésen gondolkodnia. Úgy vélem tehát, hogy elsősorban ez a két vágányon való haladás volt az, ami szétzilálta a bővítési folyamat gyorsítására irányuló bizottsági törekvést, emellett azonban természetesen sok egyéb tényező is közrejátszott abban, hogy ez a folyamat úgy alakult, ahogyan.
A román soros elnökség programját az Európai Parlament minapi strasbourgi plenáris ülésén vitatták meg, és – ahogyan Ön is említette – kiemelt szerep jut benne a bővítés kérdésének. Milyen konkrét lépések várhatók ezen a téren?
– Ezt nagyon nehéz lenne megjósolni. Az mindenesetre bizonyos, hogy a román elnökség programjának harmadik pillére a bővítés kérdése. Ez Románia számára is rendkívül fontos, egyebek mellett éppen a keleti partnerség miatt, hiszen Moldáviában köztudottan igen sok román állampolgárságú személy él. Ők feltehetően együtt kívánják majd kezelni a két témakört. Ez azonban nem biztos, hogy jó, hiszen egyrészt a keleti partnerség és a nyugat-balkáni bővítés kérdése sok tekintetben különbözik egymástól, másrészt jogilag sem lehet ugyanúgy kezelni Szerbiát és Montenegrót, mint mondjuk, Moldáviát, Fehéroroszországot vagy éppen Ukrajnát.
Hogyan látja, Koszovó kérdésében várható jelentősebb előrelepés ebben az időszakban?
– Koszovóban jelenleg igen komoly belpolitikai viszály uralkodik, egy olyan választóvonal mentén, amelynek az egyik oldalán Hashim Thaçi, a másik oldalán pedig Ramush Haradinaj áll. Ez nagymértékben lassítja a Belgrád és Pristina közötti tárgyalásokat is, hiszen pillanatnyilag az sem teljesen világos, hogy Koszovó részéről ki és milyen felhatalmazással tárgyal ezekben az ügyekben, ahogyan az sem, mi történik majd a védővám eltörlésével kapcsolatban. Nagyon sok olyan körülmény van tehát, amelyek a koszovói fél számára is igencsak megnehezítik azt, hogy egy olyan kompetens személyekből álló tárgyalócsoportot állítson fel, amely valódi felhatalmazással tud tárgyalóasztalhoz ülni. Jelen pillanatban például két különböző delegáció jár Brüsszelbe, az egyik az elnök vezette csoportosuláshoz kötődő, amely már évek óta teszi ezt, a másik pedig az új delegáció, amelynek tagjai csak nemrég mutatkoztak be Federica Mogherini asszonynak.
Ön szerint az unió eléggé határozott ebben a kérdésben?
– Úgy vélem, hogy sajnos nem, éppen ezért az uniós külügyi biztos asszonynak is jóval bátrabban kellene hozzáállnia ehhez a kérdéshez. Láthatjuk ugyanis, hogy az ügybe már Amerika is bekapcsolódott, elég, ha csak a nemrég megjelent Trump-levélre, vagy az ottani politikusok nyilatkozataira gondolunk, ugyanakkor azt is megfigyelhetjük, hogy annak ellenére, hogy Amerika földrajzilag sokkal távolabb van, és minden bizonnyal gazdaságilag sem tekinthető olyan fontos partnernek Koszovó számára, amilyen például az Európai Unió, az unió csak nagyon nagy nehézségek árán tud hatást gyakorolni a térségben tapasztalható folyamatokra, és ezek a tények véleményem szerint az unió részéről mindenképpen határozottabb fellépést sürgetnek a kérdésben.
Visszatérve a bővítéshez, az Ön véleménye szerint Szerbia reálisan mikor lehet az Európai Unió tagja?
– Jómagam abban bízom, hogy az a 2025-ös időpont, amelyet a bizottság kijelölt, azon nehézségek ellenére, amelyeket az imént felvázoltunk, tartható. Ha az olyan nagypolitikai kérdésekben, mint amilyen a Belgrád–Pristina kérdés, számottevő előrelépés történik, akkor véleményem szerint felgyorsulhatnak a folyamatok, és ha erre sor kerül, akkor talán még be lehet hozni azt a lemaradást, amit valamennyien érzékelünk. Arról sem szabad ugyanakkor megfeledkeznünk, hogy a nyugat-európai megmondó országok belpolitikai törekvései sajnos nem feltétlenül ebbe az irányba mutatnak, és ez gátat szabhat annak, hogy a 2025-ös időpont tartható legyen. Egyelőre azonban, ahogyan mondtam is, sokakkal egyetemben magam is bizakodó vagyok.
Az unió hétéves pénzügyi tervének kidolgozása is most van folyamatban. Ebben térségünk szempontjából talán az előcsatlakozási IPA alap, illetve ezen belül a határon átívelő IPA együttműködési program tekinthető a legfontosabbnak. Ezzel kapcsolatban mire számíthatunk a 2021–2027-es ciklusban?
– Az uniós költségvetés valóban nagy volumenben tervez, hiszen hétéves költségvetés elfogadásán dolgozunk. 2020-ban lejár a jelenleg is érvényben lévő keretköltségvetés, ezért lehetőség szerint minél hamarabb ki kell dolgoznunk az újabb hét évre szólót. A keretköltségvetés tervezésével egyetemben elkezdődött az arról való gondolkodás is, hogy az előcsatlakozási alapokat is újra kell tervezni. A tervek szerint több olyan újítás is belekerül majd ezekbe a javaslatokba, amelyek alapján már most kijelenthető, hogy ez a finanszírozási struktúra jelentős változásokon esik majd át. A bizottság fontosnak tartja, hogy a tagjelölt országokat felkészítse azokra a lehetőségekre, amelyek a csatlakozást követően megnyílnak előttük, ugyanis korábban több tagállam esetében is előfordult, hogy a csatlakozást követően rendelkezésükre álltak ugyan különféle források, mégsem tudták azokat lehívni. A határon átívelő programok kapcsán – amelyek a vajdasági magyar közösség számára is nagy jelentőséggel bírnak, hiszen számos fontos projektum valósul meg az ilyen együttműködések révén – el kell mondani, hogy a tervezet kidolgozásakor a bizottság sajnos nem a legmegfelelőbben gondolkodott, ugyanis az eddigi négy százalék helyett csupán a teljes IPA keretösszeg három százalékát irányozta elő a határon átívelő projektumokra. Ezzel kapcsolatban módosító javaslatot adtam be, amelyben kezdeményeztem a három százalék öt százalékra való emelését, és a regionális fejlesztési bizottsága néhány nappal ezelőtti ülésén támogatta is ezt a kezdeményezésemet, úgyhogy remélhetőleg a többi illetékes szakbizottság is felismeri majd ennek a fontosságát. Az IPA-programhoz kapcsolódóan egy másik módosító javaslatot is beadtam, amely arra irányul, hogy a támogatásban részesülő projektumok közé kerüljenek be a nemzeti kisebbségek témaköréhez kötődő projektumok is. Ha ugyanis azt vesszük alapul, hogy az unió területén több mint ötvenmillió olyan személy él, aki valamely őshonos nemzeti kisebbséghez tartozik, akkor igenis jogos az a felvetés, hogy a határon átívelő projektumokban, illetve az IPA-program egyéb elemeiben is jelenjen meg az őshonos nemzeti kisebbségek témaköre. A regionális fejlesztési bizottság ezt a kezdeményezésemet is támogatta, úgyhogy úgy tűnik, egyelőre jó irányba halad a dolog, a végső határozat meghozataláig azonban természetesen még igen sok fontos lépésre van szükség.
Az idén európai parlamenti választást tartanak, és bár a kampány hivatalosan még nem kezdődött el, szemmel láthatóan egyre több dolog kezd arra irányulni. Ön igen előkelő helyen szerepel a Fidesz–KDNP országgyűlési listáján. Miket tart a legnagyobb kihívásoknak a következő időszakban?
– Ha a mostaninál valamivel egyszerűbb helyzet uralkodna Európában, akkor valószínűleg azt mondanám, nagy megtiszteltetés számomra, hogy újra a listára kerülhettem, és a megkezdett munkát szeretném folytatni a következő ciklusban, ami természetesen igaz is, azonban rendkívül fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy jelenleg egyáltalán nem egyszerű a helyzetünk, hiszen azok az erők, amelyek egyre határozottabban jelennek meg Európában, cseppet sem kedveznek annak az életformának, amit valamennyien a sajátunknak érzünk. Éppen ezért az európai parlamenti választásnak hatalmas tétje van, és mivel ezúttal már a vajdasági magyarságnak is meglesz a lehetősége arra, hogy szavazzon, mindenképpen élnünk kell ezzel a lehetőséggel annak érdekében, hogy megmutassuk, milyen Európát szeretnénk, ugyanis úgy gondolom, valamennyiünk közös célja az, hogy megőrizzük azt az Európát, amelyben születtünk, amelyben felnőttünk, és amelyben semmiképpen sem szeretnénk számunkra kedvezőtlen változásokat tapasztalni. Mindenekelőtt erről fog szólni ez a választás, és ez az, ami miatt rendkívül fontos, hogy részt vegyünk rajta, kinyilvánítva a határozott véleményünket azzal kapcsolatban, hogy a következő időszakban milyen Európában szeretnénk élni.
