Az Európai Unió soros elnöki tisztségét betöltő Románia európai egységre és kohézióra irányuló törekvései és a romániai belpolitikai helyzet közötti éles ellentétre mutatott rá Teodor Meleşcanu román külügyminiszternek az Európai Parlament Külügyi Bizottságában néhány nappal ezelőtti meghallgatásán Tőkés László erdélyi európai parlamenti képviselő, aki kifejtette, az országban az utóbbi harminc év folyamán talán még soha nem volt olyan megosztott a politikai élet és a társadalom, mint napjainkban, majd hozzátette, külön problémát jelent az a heves magyarellenes nacionalizmus, amely gyakran a Ceauşescu-féle korszakra emlékeztet. Tőkés László református püspökkel, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökével, aki tizenkét év után búcsúzik az Európai Parlamenttől, brüsszeli irodájában beszélgettünk.
Tőkés László brüsszeli irodájában (Máriás Endre felvétele)
Tizenkét év után búcsúzik Brüsszeltől, hogyan értékeli az Európai Parlamentben eltöltött időszakot?
– A most záruló ciklus összegzését és eredményeinek számbavételét ugyan még nem készítettem el, azonban le kell szögeznem, hogy értelemszerűen másként értékelem az első, a második, illetve a harmadik választást követő időszakot. 2007-ben az amúgy rendkívül szétzilált, sőt mondhatni, szétvert nemzeti oldal, beleértve az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot, a Székely Nemzeti Tanácsot, a Magyar Ifjúsági Tanácsot és más magyar szervezeteket, elhatározta, hogy képviseletet próbál szerezni Brüsszelben. Az említett szervezetek összefogtak, és személyemben jelöltet állítottak, majd egyéni jelöltként csodák csodájára még a Nagy Románia Pártot is lekörözve jutottam be az Európai Parlamentbe. Mai szemmel visszatekintve, azt kell mondanom, hogy az 1989-es temesvári események után ez volt életem legnagyobb sikere, amelyet ráadásul teljesen demokratikus módon, szavazatokban lehetett mérni. Azon a választáson az RMDSZ képviseletében szintén bejutott két jelölt az Európai Parlamentbe, igaz, az RMDSZ és a nemzeti oldal között akkor már hosszú ideje megromlott a kapcsolat, mivel az RMDSZ olyan románbarát politikai útra tévedt, amely oda vezetett, hogy sokszor már nem a magyarokat képviselte Bukarestben, hanem Bukarest akaratát képviselte a magyarok között. Így aztán az első élményem az volt, hogy hosszú évtizedek után végre legitim módon választott képviselőként lehetőségem nyílt a romániai magyar nemzeti közösség ügyét képviselni Európában, amit úgy is jelenítettünk meg, hogy nemcsak Románia csatlakozott az Európai Unióhoz, hanem Erdély uniója is végbement az Európai Unióval, vagyis ahogyan az akkori szlogenünk is kifejezte: Unió Európában – Unió, Erdéllyel. Az első időszakot, amely mindössze másfél évig tartott, mindenekelőtt a körülményekhez való alkalmazkodás, valamint a rendelkezésre álló lehetőségek feltárása határozta meg. A 2009-es választás alkalmával sikerült megállapodást kötnünk az RMDSZ-szel, amely ennek jegyében meghívott a listájára, és a széleskörű összefogásnak köszönhetően hárman is bejutottunk az Európai Parlamentbe. A harmadik választás idején, 2014-ben nem sikerült megegyeznünk az RMDSZ-szel, ugyanis ismét távolodtak egymástól az álláspontjaink, ugyanakkor Orbán Viktor miniszterelnök úr meghívott a Fidesz–KDNP listájára, amelyen a kárpátaljai Bocskor Andreával és a délvidéki Deli Andorral együtt hárman is bejutottunk a külhoni magyarok ügyének a képviseletére vállalkozva az Európai Parlamentbe, ezáltal valósítva meg a határok feletti nemzetegyesítés nemzetpolitikai elvét. Most pedig úgy érzem, elérkezett el az ideje annak, hogy a soron következő választás után búcsút intsek Brüsszelnek, ugyanis úgy vélem, az elmúlt tizenkét év bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy ezen a téren is teljesítsem a szolgálatomat.
Ha visszatekint az elmúlt évekre, hogyan látja, összességében mennyire eredményesen tudta képviselni a külhoni magyarok ügyét az Európai Parlamentben?
– Egy képviselő csupán egy csepp a tengerben. A legelején független képviselőként nagyon nehezen tudtam labdába rúgni, ezért csatlakoztam az Európai Szabad Szövetség frakciójához, amely a zöldekkel együtt egy kisebb politikai csoportosulást alkotott, és így már sokkal inkább tudtam élni a képviselőség adta lehetőségekkel. Az igazi áttörés azonban akkor történt meg, amikor felvettek az Európai Néppárt frakciójába, ugyanis a legnagyobb európai parlamenti frakció tagjaként már jóval nagyobb esélyt kaptam a különféle tevékenységek kifejtésére, beleértve a felszólalásokat és az egyéb nyilvános szerepléseket is, amelyeket akkor is, most is szolgálatként éltem meg. Minderre úgy tekintettem, mintha elcseréltem volna a nagyváradi püspöki szószékemet az európai parlamenti szószékre, és ennek megfelelően igyekeztem éjt nappallá téve, minden adódó lehetőséget kihasználni arra, hogy Magyarország, a magyar nemzet és nem utolsó sorban Románia szolgálatában álljak. A magyarverések vagy a Beneš-dekrétumok ügyében ugyanúgy hallattam a hangomat, mint az erdélyi magyarok ügyében. Ez a munka azonban bizonyos szempontból igencsak hálátlannak tekinthető, pontosan úgy, mint a háziasszonyok munkája, amelynek a fontossága csak akkor látszódik igazán, ha nem végzik azt el. Jelenleg egy maroknyi csapatnak, a Fidesz–KDNP delegációjának a tagjaként vagyok itt, Brüsszelben, ahol Magyarországot kikiáltották fekete báránynak, sőt közellenségnek, éppen ezért Orbán Viktor miniszterelnök úr vezetésével önvédelmi harcot vagyunk kénytelenek folytatni. Úgy gondolom, amit csak lehet, megteszünk a külhoni magyarság, illetve általában a magyar nemzetpolitika szolgálata érdekében. Ez ugyan nem feltétlenül hoz látványos eredményeket, hiszen természetéből adódóan nem is hozhat, mégis úgy gondolom, hogy sikerült mediatizálni a magyar ügyet, sikerült internacionalizálni a sajátos nemzeti kisebbségi kérdéseket, és ha módszeresen felmérnénk, hogy mit sikerült elérnünk és mit nem, akkor minden bizonnyal számos példát említhetnénk arra, hogy miket nevezhetünk valódi sikereknek, hiszen megannyi jele és kézzelfogható eredménye van annak, hogy miként képviseltem az elmúlt évek során itt, az Európai Parlamentben a keresztyénséget, a kultúránkat, a kommunizmus elleni harcunkat és a kisebbségekért folytatott küzdelmünket, minden szempontból igyekezve eleget tenni a hivatásomnak.
Az Európai Unió soros elnöki tisztségét betöltő Románia programját a legutóbbi strasbourgi plenáris ülésén fogadta el az Európai Parlament. Ön néhány nappal ezelőtt, a román külügyminiszter külügyi bizottsági meghallgatásán az elnökség törekvései és a romániai belpolitikai helyzet közötti éles ellentétre mutatott rá. Miként tekint a programban foglaltakra?
– Ahogyan az elmúlt hetekben többen is megjegyezték, Románia jelenleg nem képes arra, hogy méltó módon töltse be az európai uniós soros elnökségével járó igen kiterjedt feladatkört, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy annyira lesüllyedt, annyira anarchiába fulladt az otthoni politikai élet, és a politikai elit képviselői annyira lejáratták az országot, hogy egy ilyen országnak nem hogy elnökséget nem kellene adni, hanem sokkal inkább arra kellene rábírni, hogy teremtsen rendet a saját háza táján. Éppen ezért fellengzőseknek és nagyot mondóknak tekinthetők azok a prioritások, amelyeket az ország vezetői meghatároztak, beleértve azt is, hogy a kohézió mint közös európai érték jegyében a tagországok egységének megteremtésén fognak fáradozni. Otthon esik szét a társadalom. Nem véletlenül mondják egyre többen, hogy a román társadalom és a román politikai élet az elmúlt harminc évben talán még soha nem volt olyan megosztott, mint amilyen most. Néhány nappal ezelőtt Teodor Meleșcanu külügyminiszter külügyi bizottsági meghallgatásán magam is felszólaltam, felvetve egyebek mellett azt a kérdést is, hogy ilyen viszonyok között Románia miként tudja elképzelni a soros elnökséggel járó munkáját, valamint szóvá tettem a migráció kérdését is, örömömnek adva hangot, hogy a külügyminiszter pártjának, a Demokrata Liberális Pártnak az európai parlamenti képviselői nem szavazták meg a Magyarországot céltáblává tevő Sargentini-jelentést, majd ennek kapcsán azt a kérdést is feltettem, hogy miként tudunk mi, kelet-közép-európai országok együttműködni a migrációs válsággal szembeni fellépés terén. Valamennyiünknek be kell ugyanis látnia, hogy nagy veszély fenyegeti Európát. Jómagam átéltem azt, hogy Erdélyt hogyan idegenítették el a bevándorlók tömegei, hogyan telepítették a nyakunkra a Kárpátokon túli románságot azzal a céllal, hogy homogenizálják Erdélyt, és ezáltal kiszorítsanak onnan minket, magyarokat. Számomra éppen ezért nem kérdés, hogy ha ebben az ütemben folytatódik az illegális bevándorlók térhódítása, akkor Európára is ez vár. Úgy vélem, létkérdés számunkra, hogy a V4-ek mellett összefogjunk Romániával, Szerbiával és általában a nyugat-balkáni országokkal, egyengetve az európai uniós csatlakozásuk útját is. A közép-kelet-európai összefogás tehát véleményem szerint egy kategorikus imperatívusz. A közelmúltban egyesek meg is jegyezték, hogy olyan, mintha egy másik európai uniós tagozat jött volna létre ebben a térségben. Fogadjuk el ezt a megfogalmazást, hiszen nagyon jó lenne, ha Magyarországgal és a V4-ekkel az élen mi, közép-kelet-európaiak nem adnánk be a derekunkat, és nem egy birodalmi föderális európai irányba haladnánk tovább, hanem az identitásunk, a szuverenitásunk és határaink megőrzésével próbálnánk meg kijutni a kommunizmus és a posztkommunizmus válságából.
Az erdélyi magyarság helyzete szempontjából Ön szerint lehetnek majd pozitív hatásai Románia soros elnökségének?
– Bosszantónak tartom, hogy miután Magyarország és Lengyelország ok nélküli nótáztatása és szégyenpadra ültetése után végre a romániai jogállamiság kudarcát is napirendre tűzik, és miután az Európai Parlamentnek szinte mindenre kiterjed a figyelme, beleértve például a korrupció vagy a sajtószabadság kérdését, az augusztusi tüntetéseket és számos egyéb dolgot is, meg sem említik azt a magyarok elleni elnyomást, amely Romániában továbbra is dívik. Úgy vélem ugyanis, hogy ha valami, akkor az is a jogállamiság körébe tartozik, hogy demokratikus alapon biztosítsák egy ilyen népes államalkotó nemzeti közösségnek a teljes körű jogait. Mi természetesen még ennél is többre vágyunk, arra, hogy biztosítsák Székelyföld és más magyar többségű területek autonómiáját, illetve különleges státuszát. Ezt októberben, Viorica Dăncilă miniszterelnök és Klaus Johannis ittlétekor magam is több ízben szóvá tettem. Azt kell mondanom, ilyen szempontból nem sok jót várok a román elnökségtől, mivel várhatóan ezentúl is ugyanazok a kirakatpolitikai reflexek működnek majd, mint az eddigiekben, aminek eredménye minden bizonnyal az lesz, hogy a látványos és hangzatos külső kommunikáció mögött igyekeznek elrejteni a valóságot, különösképpen a magyarokra, illetve a magyar egyházakra vonatkozóan.
A Romániában uralkodó közállapotok miatt fejezte ki aggályait Ferenc pápa látogatásával kapcsolatban is?
– A pápa látogatását egyrészt örvendetesnek, másrészt sajnálatosnak tartom. Egy évvel ezelőtt ugyanis egyes katolikus egyházi vezetők még arról beszéltek, hogy addig nem látogathat Romániába a pápa, amíg a román állam nem teljesíti az alapvető követeléseiket. Az egykor elkobozott egyházi tulajdonok kapcsán köztudottan még harminc év után is csupán az esetek kb. felében történt igazságtétel vagy valamiféle előrelépés. Ott van például a visszaállamosított katolikus és református iskolák vagy a hatalmas értékkel bíró gyulafehérvári Batthyáneum könyvtár és csillagászati központ ügye és még sorolhatnám. Ezekben az ügyekben egészen egyszerűen nem sikerül előrelépni. Éppen ezért félőnek tartom, hogy a pápa őszentsége jelenlétével mintegy legitimálja a fennálló helyzetet. Az éremnek azonban természetesen két oldala van, előfordulhat, hogy az eljövetelével lökést ad az imént felvázolt lehetetlen helyzet megoldásának, és a tekintélye, valamint a befolyása felhasználásával előremozdítja a nemzeti és a vallási követelések teljesítésének az ügyét.
