– Magyarországon bennünket 1948/49-ben elárasztottak az 1848/49-es forradalom és szabadságharc történetével, annak lelkesítő tartalmával. Gyermekként úgy éltem át az 1956-os forradalmat, mint ami 1848-ban volt, azt gondoltam, a 20. századi forradalmárok ugyanazt akarják, mint egy évszázaddal korábban: szabadságot, függetlenséget, demokráciát. Azt ugyanis mindenki észlelte (a gyerekek is), hogy elnyomó rendszerben élünk. Noha pontosan nem tudtuk, hogy ez azért van, mert itt vannak az orosz megszálló csapatok, de azt igen, hogy nincs szabadság, nem mondhatjuk ki azt, amit gondolunk… A bőrömön én ezt nem éreztem, de a hamisságot igen. Egy gyerek azonnal megérzi, felismeri, ha egy tanár nem mond igazat. Itthon a szüleim nem beszéltek ezekről a dolgokról, de ott volt a szomszéd néni, ott volt az utca embere, hallottam én is ezt-azt, olyan rigmusokat például, hogy „Megnyertük a széncsatát, bezárták az iskolát”… Az ilyesmi akkor is eljut a gyerekhez, ha a szülei nem mondanak semmit.
Az Illyés család hogyan élte meg 1956-ban október 23-a történéseit?
– Október 23-án a szüleim nem voltak itthon; Szabó Lőrincnek Miskolcon volt költői estje, amit édesapám vezetett be, s édesanyám is vele tartott. Én anyai nagyszüleimmel és a nagynénémmel voltam otthon. Amikor 23-án a tanítás után hazajöttem, egy barátnőm, aki a Móricz Zsigmond körtérnél lakott, telefonon hívott, hogy elmondja, mit látott a városban. Persze, nagyon szerettem volna megnézni a felvonuló embereket az utcán, de a nagynéném kulcsra zárta az ajtót… A vonatok már nem jártak, de anyám már másnap valahogy hazavergődött Miskolcról, apám viszont csak néhány nap múlva érkezett meg Budapestre. Én annyit érzékeltem a történésekből, hogy rengetegen jönnek édesapámhoz, izgatottan beszélnek, apám gyakran elment otthonról… Persze, hallgattuk a rádiót, ezért hallottuk, mi történt a Rádiónál, a Parlamentnél…Később, amikor már lőttek, a házunk találatot is kapott. A család akkor ideiglenesen a nagynénémékhez költözött. Az Egy mondat a zsarnokságról című verset ott hallottam először. A rádióban olvasta fel valaki. Emlékszem, ott volt a nagynéném, a nagybátyám, az unokatestvéreim, s együtt hallgattuk meg a verset. Amit én akkor még nem is értettem. Meggyőződésem, hogy Illyés Gyula versei (az Egy mondat… is) nehezek. Apámnak van több ilyen hosszú verse, amelyekben az állandóan visszatérő szavak, sorok afféle pogány imaként, kántálásként hatnak, és erős, különös, érzelemhordozó szerepük van. Gyerekként nem érzékeltem, hogy az Egy mondat… olyan vers, amelynek éppen ez a nagysága. Nekem akkor még Petőfi és Arany jelentette a költészetet, nem igazán fogtam fel apám alkotásának jelentőségét… A hallgatóság többi tagjának persze nagyon tetszett a vers, nagyon megrendítőnek tartották. EgyébkéntIllyés Gyula költészetenem gyerekeknek való, életművét csakolyanok tudják megérteni, akik a szellemi és tudatiérettség egy bizonyos fokára márelértek. Azok, akik szellemileg még kialakulatlanok, nem tudják értékelni Illyés Gyulát.
Az Egy mondat a zsarnokságról november 2-án jelent meg az Irodalmi Újságban. Két nappal később pedig az orosz tankok bevonultak az országba… A forradalom leverését követő időszakot hogyan vészelték át?
– Édesapámnak nem a saját sorsa volt a gondja, hanem a magyar néptragédiája. Mindannyian úgy éreztük, hogy az 1956-os forradalom igazi, demokratikus forradalom, amely valódi szocialista értékeket akar megvalósítani, olyanokat, amilyeneket a korábbi rendszer nem. A munkásság, a diákság vitte előre a forradalmat, s őket is büntették meg utána a legkeményebben. Az írókon kívül. De az írók közül is inkább a baloldaliakat, mert a hatalom őket árulóknak tartotta. Illyés Gyula nem volt kommunista, de a forradalom leverése után az ő életében is nagyon nehéz időszak következett. Apámat nagyon fájdalmasan érintette a megtorlás időszaka; depressziós lett, kórházban kezelték 1957 nyarán… A későbbi politikai enyhülés a magyar társadalomkülönféle körei számára eltérő időben következett be. Apámnak 1961-ben megjelent egy verseskötetete Új versek címmel, 1963-ban külföldre, Nyugat-Európába utazhatott, az 1960-as évek végénpedig már a „hatalom” igyekezett barátságosabb arcát mutatni neki. Ő kezdetben meglehetős fenntartásokkal fogadta ezt az enyhülést, de kétségtelen, hogy az 1970-es évek elején kezdte hinni: a hatalomban lévők megbánták mindazt, amit elkövettek az ország népe ellen, s őszintén nyitni akarnak. Apám jóindulatú ember volt, ésjóhiszemű is, anélkül, hogy hiszékeny lett volna. Nem adta fel az eszményeit, s amikor újra elkezdett publicisztikát írni, az volt a szándéka, hogy ezekben az írásokban ezeket az eszményeket kifejezze. Elhitte, hogy nyitni lehet, sőt kell, elhitte, hogy változnak az idők. Aztán persze csalódások érték. Apám abba még belement, hogy a publicisztikáit cenzúrázzák, mondandója fontossága miatt hagyta, hogy kimaradjon egy-egy mondat… De amikor megjelent a Szellem és erőszak, és a könyvet nem engedték a nyilvánosság elé, hanem visszavonták a példányokat, nagyon kiábrándult. Nem tudta elfogadni, hogy soha ne lehessen kimondani az igazságot azokról a dolgokról, amelyeket a 20. században követtek el a magyarság ellen. A Beatrice apródjait, meg a publicisztikákat is azért írta meg (még kompromisszumok árán is), hogy bizonyos témákat visszavigyen a közbeszédbe,hogy bizonyos dolgokról kimondja az igazat. De csalatkoznia kellett: az a hatalmas levertség, amit a kései verseiben észlelhetünk, ennek a következménye.
Manapság már szinte nem múlik el 1956-os megemlékezés az Egy mondat a zsarnokságról elhangzása nélkül…
– Örülök ennek, ugyanis szerintem ez valóban ’56 verse. Nagyon nagy költemény ez, s minél többször hallja az ember, annál erőteljesebbnek érzi. A vers különös műfaj, az igazán értékes versseltöbbször kell találkozni, különben nem nyílik ki minden rétege. Az a vers, amelyet azonnal teljesen megértünk, amelyiknek nincs rejtett tartománya, az sanzon. Van persze jó sanzon is, de az igazi, mély vers minden új találkozáskor többet tud adni. Kár, hogy ezt kevesen veszik észre, és nem keresik az újabb és újabb találkozásokat a költészettel…
Ha jól tudom, a közeljövőben napvilágot lát egy eddig még ismeretlen Illyés Gyula-regény…
– Apám publikált műveinek kéziratos hagyatékát tíz évvel ezelőtt átadtam a Magyar Tudományos Akadémiának. Azóta ott az Illyés Gyula Archívum dolgozza föl apám publikált művét.Itthon éna kiadatlan írásaival foglalkozom. Hosszú éveken át a verseit és a levelezését rendeztem. Ugyanakkora prózai munkák átnézésével isfoglalkozom. Minden, a hagyatékkal kapcsolatos döntésemben és munkámban férjemre, Kodolányi Gyulára támaszkodom, az ő segítségét veszem igénybe. Egy barátnőm gépelte le a harmincnál több füzetnyi, kéziratos, megkezdett regényt, amelyről kiderült: ezt apám az 1940-es évek végén kezdte írni és 1956-ban tette félre. Ítélet előtt a címe, nincs befejezve. Szándéka egy nagyobb, többkötetes regény megírása volt. Annak az első két résznek a témája, amit megtaláltam, az 1930-as évek derekán játszódik, egy dunántúli nagyközségben. Apám ebben leírja a község társadalmát, a különféle rétegeket… Hallatlanul érdekes, főleg a jellemrajzok szempontjából. A regény cselekménye egy olyan történet körül forog, amelyet később apám a Homokzsák című darabban újra megírt: egy idős asszonyról szól, aki egész életében vagyont gyűjtött, hogy kiemelkedjen abból a lehúzó közegből, amelyből indult, s amikor unokáinak átadja a nagykocsmát, amelyet ő szerzett, elkezdi szétosztani a vagyonát. Immár nem is csak a sajátját, hanem azt is, amit az unokamenye teremtett elő… Mindebből sok humoros és sok tragikus dolog következik; egy öngyilkosság is, amelynek végkimenetelét nem tudjuk meg, hiszen a mű nem befejezett.
Az imént azt mondta, Illyés Gyula ezt a regényt 1956-ig írta. Lehet, hogy éppen a forradalom a befejezetlenség oka?
– Azt hiszem, inkább 1945 az ok. Ugyanis elérkezett addig a pontig, ahol már meg kellett volna írnia a háborút, azt, ahogyan a különféle hadak végigvonultak az országon, majd pedig a Dunántúl „szocializmus alatti” történetét, életét. Ebbe pedig már nem vágott bele. Kétségtelen azonban, hogy az a nyúlfarknyi rész, amely megvan a folytatásból, a II. világháborút vázolja föl ugyan, de valamilyen módon az 1956-os harcok emlékét idézi meg. A kéziratot a Holmi című folyóiratnak adtam közlésre, s talán már novemberben megjelenik az első rész. Ha kiderül, hogyan fest nyomtatásban, akár azon is elgondolkodhatunk, hogy könyv alakban is megjelentessük. Persze, át kell még néznem a kéziratnak a többi részeit is, hogy van-e köztük olyan, ami ennek a folytatásához tartozhat. Megítélésem szerint ezek a kiadatlan írások Illyés Gyulának ismeretlen oldalát mutatják meg, noha ezek is az ő munkásságának a részét képezik. Mint ahogyan az Ítélet előtt is: apám fikciót korábbannem írt, prózai írásai önéletrajzi kiindulásúak, dokumentum értékűek. AzÍtélet előttpedig kitalált történet. A Magyar Naplónál is készül egy kötet a válogatott és akiadatlan versekből. Úgy látom, ezek sok olyan érzelmet mutatnak meg, amelyekről eddig nem gondoltuk, hogy Illyés Gyulára jellemzőek. De talán nem baj, hogy ezeket, halála után harminc évvel nyilvánosságra hozzuk.Persze, vannak olyan írásokis a kiadatlanok között, amelyeket ő maga nem akart volna megjelentetni, s ezt respektálni kell.
