Tanácstalan a világsajtó, mert sehogyan sem találja meg a választ a címünkben feltett kérdésre. A kérdés azért vetődött fel, mert Kuba eddigi vezetőjének, Raúl Castrónak a helyébe új ember került.
Az 58 éves Miguel Díaz-Canel alelnök, aki már a forradalom győzelme után született. A kívülállók nem tudják, hogy a személycsere hoz-e bármilyen változást.
Honnan ez a tanácstalanság? Elsősorban onnan, hogy Kuba hosszú utat tett meg a Castro fivérek, kezdetben a győztes forradalom vezére, Fidel, majd a jelenleg 86 éves öccse, Raúl kormányzása idején. Kevesen tudják, hogy az 1959-ben győzedelmeskedett forradalom kormányát elsőnek az Egyesült Államok ismerte el. Castróék ugyanis a „maffiás diktátornak” minősített Fulgencio Batista uralmának vetettek véget.
Washington és Havanna viszonya csak akkor mérgesedett el, amikor Kuba államosítani kezdte a magántulajdont és magas vámot vetett ki az amerikai termékekre. Ekkor kényszerült Fidel a Szovjetunió felé fordulni, ami azután az 1960-as évek elején a hírhedt s atomháborúval fenyegető kubai rakétaválsághoz vezetett.
A Szovjetunió felbomlása súlyos gondokat zúdított a szigetországra. (Nemzeti jövedelme 35 százalékot zuhant 1991 és 1994 között.) Főleg azért, mert korábban keveset tett az ipar fejlesztéséért, és abból élt, hogy Moszkva kedvező áron megvásárolta tőle egyetlen tömegtermékét, a cukrot.
Az ebből származó bevétel azonban kevésnek bizonyult. A hiányt egy ideig a „XXI. század szocializmusát” építő Venezuela pótolta. (Kuba naponta 100 ezer hordó kőolajat kapott tőle kedvező áron.) Az igazán nagy bajok mégis akkor kezdődtek, amikor a kőolaj világpiaci árának zuhanása miatt Venezuela is mély válságba került és fizetésképtelenné vált.
Ekkor lett igazi probléma, hogy az ország élelmiszer-fogyasztásának csaknem 80 százalékát külföldről fedezi. Az idén már előfordult, hogy a tojást csak a feketepiacon lehetett beszerezni. A havi átlagfizetés pedig továbbra is alacsony: csupán 740 kubai peso (22,5 euró), aminek a vásárlóértéke az 1989-es szintet sem éri el.
Ez a helyzet reformokra kényszerítette Raúl Castrót. Az általa tervezett átalakításoknak azonban csak 20 százaléka valósult meg. Mégis jelentős változásokat hozott, amihez persze hozzájárult az is, hogy Barack Obama előző amerikai elnök enyhített a szigetország elleni zárlaton. A változásnak több külső jelére lehetett már felfigyelni 2015 óta. Ezek közül is kiemelkedik a Rolling Stones első kubai fellépése (2016-ban), a legendás hollywoodi filmek vetítésének és a divatbemutatóknak a meghonosítása, ötcsillagos szállodák építése, a szobafoglalás bevezetése vagy épp a tengeri körutazások szervezése.
Az eredmények is megmutatkoztak. Beruházni azonban nem nagyon igyekeznek a külföldiek, mert még mindig rengeteg a bürokratikus akadály.
Ennek ellenére sok területen érezhető a változás. Megszaporodtak a butikok, amelyeknek megnyitásához a kisvállalkozók 70-80 százaléka külföldön dolgozó rokontól kapta a kezdőtőkét. Két éve már 16 ezer kiadó ház vagy szoba és 1700 magánvendéglő volt az országban.
Nyilván azért, mert a reformok hatására egyre több turista keresi fel Kubát, ahol a helybeliek ezt a gringók offenzívájaként könyvelték el. Már 2012-ben 2,8 millió külföldi látogatót regisztráltak, négy évvel később pedig négymilliót. Ma már ők jelentik az ország második devizaforrását. (A külföldről származó bevételek zömét, csaknem 80 százalékát továbbra is azok a kubai orvosok biztosítják, akik 63 országban dolgoznak.)
Díaz-Canelnak a Raúl idejében megkezdett reformokat kell továbbvinnie. Erre nemcsak az képesíti, hogy a forradalom utáni nemzedék tagja, hanem az is, hogy sokban különbözik a megszokott kubai vezetőktől. A rendszerint egyenruhában járó eddigi főemberekkel szemben képes rövidnadrágban is megjeleni, s ő az első, aki az államtanács ülésére bevitte a laptopot. Amíg Villa Clara kormányzója volt, fellendítette a tartományt, közben pedig „felhangosította” a rockzenét, fesztiválokat szervezett, kulturális központról gondoskodott a LGBT (leszbikus, gay, bi- és transzszekszuális) személyek számára, de egyéb, merész újításoktól sem riadt vissza. Innen került Holguín tartomány élére, hogy „rendet csináljon” egy hatalmas vihar pusztítása után. Ezután lett oktatási miniszter, majd az államtanács alelnöke.
Reformjainak persze korlátot szab két fontos dolog. Az egyik: az eddigi rendszer bizonyos elemeit át kell menteni. Ilyen az oktatás (már Fidel idején 1,2 millió kubai szerzett egyetemi diplomát) és az egészségügy, amelynek eredményeként Kubában egy évvel hosszabb az átlagéletkor, mint az USA-ban. A másik: marad a régi káderek jó része és a Castro család is.
Raúl még három évig az országot irányító és mindenható kommunista pártot vezeti, amely a legfontosabb politikai erőként dönt a legfontosabb kérdésekben. Raúl fia, Alejandro Castro Espín pedig a nemzeti védelmi és biztonsági tanács elnökeként folytatja.
