Enyhülhet az oroszbarát csoportok és a kijevi kormány közötti szembenállás Kelet-Ukrajnában, miután a két érintett ország, valamint az Egyesült Államok és az Európai Unió képviselői az április derekán Genfben tartott válságtanácskozáson a konfliktus megfékezését szolgáló közös lépésekben állapodtak meg. A megegyezés ellenére azonban továbbra is tartják magukat a hírek, amelyek szerint az ukrán válságnak koránt sincs vége, s a Krím-félszigetet bekebelező Moszkva tartogat még jó néhány meglepetést.
(Léphaft Pál karikatúrája)
Miközben Kijev és nyugati támogatói továbbra is arra gyanakszanak, hogy Moszkva áll a kelet-ukrajnai zavargások, illetve Ukrajna destabilizálása mögött, több elemző és politikus már a Moldovához tartozó, de népes orosz közösségű Dnyeszteren túli – vagyis a folyó keleti partvidékén húzódó keskeny – országrész sorsa miatt aggódik. Ez az a terület, amely ugyan Moldova része, de már 24 éve önállósította magát; sokan Transzn(y)isztriaként, mások inkább Dnyeszter Menti Köztársaságként, vagy Dnyeszteren Túli Köztársaságként ismerik.
Az aggodalmaskodók, meg a veszélyekre figyelmeztetők attól tartanak, hogy a Kelet-Ukrajnában tomboló politikai ítéletidő és vihar, amely a moszkvai szelek nyomán a Krímből indult ki, átterjedhet erre a (több nevű) moldovai területre is. A hivatalosan Moldovához tartozó, de azon belül 1990 óta önállóan működő, szakadár „köztársaság” ugyanis már márciusban megpróbálta kipuhatolni, hogy alkalomadtán csatlakozhatna-e Oroszországhoz.
A Moldovai Köztársság keleti felén, az ukrán határ mentén, hosszú vékony sávban elnyúló terület törvényhozási szerepét ellátó legfelső tanács elnöke, Mihail Burla múlt hónapban (állítólag nem hivatalos) levélben kérte az orosz alsóház, a duma elnökétől, Szergej Nariskintől, hogy Moszkva független államként ismerje el Transznisztriát, s vegye fontolóra a terület Oroszországhoz csatolásának lehetőségét. Bár a moszkvai sajtó szerint Vlagyimir Putyin orosz elnöknek nem olyan sürgős a Dnyeszter mente bekebelezése, mint a Krím-félszigeté volt (geopolitikailag nem olyan fontos terület), mégsem lehet kizárni, hogy „az orosz állampolgárok védelme” elvét követve, amit a krími válság idején előszeretettel hangoztatott, akár szemet vethet Transznisztriára is.
A krímihez hasonló népszavazási cirkuszt itt már meg sem kellene szervezni, hisz a helybeliek 2006-ban már kinyilvánították véleményüket. Az akkori referendumon a lakosság arról szavazott, hogy a világon senki által el nem ismert országuk (köztársaságuk) csatlakozzon-e Oroszországhoz, visszatérjen-e Moldovához, vagy továbbra is „független állam” maradjon. A Krímhez hasonlóan a transznisztriai népszavazás résztvevőinek nagy többsége (hivatalosan a 97 százaléka) az Oroszországhoz történő csatlakozás mellett voksolt. A referendum eredményét azonban a nemzetközi szervezetek elutasították, a világ országai pedig el sem ismerték.
A Dnyeszter menti terület Moldova keleti és Ukrajna délkeleti része között húzódik, tengeri kijárata nincs. A Moldovai Köztársasághoz tartozó keskeny földsávban, a Dnyeszter folyó keleti partján, mintegy félmillióan élnek: főként oroszok, ukránok és román gyökerekkel rendelkező moldávok. A félmillió lakosú „köztársaságban” bő kétszázezer ember vallja magát orosznak (Moszkvától állampolgárságot is kaptak már), vagyis tízszer kevesebben vannak, mint nemzettársaik a Krímben.
A terület 1990 szeptemberében önhatalmúlag – de a Kreml jóváhagyásával és támogatásával – nyilvánította ki elszakadását Moldovától, amely akkor még a Szovjetunió része volt. A Dnyeszter mente függetlenségét azonban egyetlen ország sem ismerte el azóta (így Moszkva) sem; hivatalosan még mindig Moldovához tartozik, jóllehet, Oroszország kiemelten fontos (kereskedelmi) partnere.
A szakadár terület és a moldovai központi hatalom fegyveres erői 1992-ben rövid ideig háborúztak egymással, de Chisinau nem tudta visszaszerezni az ellenőrzést a fellázadt és önállósodott Dnyeszter melléke felett. A fegyveres konfliktust még abban az évben (1992 júliusban) békeszerződéssel zárták le. A békeegyezmény értelmében a moldovai hatóságok nem szólhatnak bele a terület „belügyeibe”, politikájába, ami azt jelenti, hogy a vidék kikerült Moldova felügyelete alól.
Moszkva kezdettől fogva támogatja a tiraszpoli székhellyel működő transznisztriai rezsimet. A terület ráadásul a fő nyomásgyakorlási eszköze is egyben a moldovai vezetéssel szemben.
A háború befejezése óta – a moldovai központi kormány beleegyezése nélkül és időnkénti tiltakozása ellenére – Transznisztriában orosz „békefenntartók” állomásoznak, jóllehet, a Kreml 1999-ben ígéretet tett a kivonásukra.
A moldovai kormány követelései, és az orosz erők eltávolítását előirányozó nemzetközi egyezmények ellenére Moszkva jelenleg mintegy 1500 katonát tart itt fegyverben. A háborús konfliktus utáni években még csaknem hétezer katonát állomásoztatott Transznisztriában a 14. orosz hadsereg. Moldova és a szomszédos Ukrajna az orosz katonák jelenlétét már akkor biztonsági kockázatnak minősítette.
Iurie Leanca moldovai miniszterelnök nemrég a katalánokéhoz hasonló, széles körű autonómiát ajánlott fel Transznisztriának, de a terület vezetése nem fogadta el a javaslatot. A visszautasítás és az ukrán ügy hatására Nicolae Timofti moldovai elnök borúlátó nyilatkozatot fogalmazott meg. Ebben kifejezte aggodalmát amiatt, hogy az oroszbarát Transznisztriában esetleg megismétlődhetnek a krími vagy a kelet-ukrajnai események. A politikus már egy hónapja is nagyon sok közös vonást fedezett fel a Krím-félszigeten zajló események és a Dnyeszter Menti Köztársaság között.
A két ország helyzete azért annyiban mégis eltérő, hogy Moldova (és Grúzia) képviselője 2013. november végén kézjegyével látta el, azaz parafálta a társulási és szabadkereskedelmi megállapodást az EU-val. (Az akkori keleti partnerségi uniós csúcson Ukrajna időközben elűzött államfője, Viktor Janukovics nem írta alá a dokumentumot, ami országában a jelenlegi felforduláshoz vezetett.) A novemberi csúcstalálkozót megelőzően Brüsszel javasolta a Moldovával szemben alkalmazott vízumkényszer feloldását is.
Mindezek ellenére Brüsszel és Románia is egyre gyakrabban tesz utalásokat arra, hogy a moldovai vezetésnek még inkább el kellene köteleznie magát az unió mellett. Jean-Claude Juncker volt luxemburgi miniszterelnök szerint az EU-nak mielőbb meg kellene kötnie a társulási megállapodást Moldovával, hogy ne válhasson Moszkva következő célpontjává.
Az ukrajnai válságot és az ottani orosz szerepvállalást elítélő kijelentései miatt Moszkvával élesen konfrontálódó Traian Basescu román államfő pedig attól tart, hogy országának keleti szomszédságában, vagyis Moldovában szintén megismétlődhet mindaz, ami az utóbbi időben a Krímben történt. A román elnök szerint a Nyugat nem bízhat meg száz százalékig az orosz ígéretekben. Basescu ugyanakkor Moszkva iránti szolgalelkűséggel vádolta meg Moldovát, amely tavaly novemberben parafálta ugyan a társulási egyezményt az unióval, de azóta – mint mondta – nem mer közeledni a Nyugathoz, nehogy magára haragítsa Oroszországot. Éppen ezért Románia azt kéri az EU-tól, hogy mielőbb írja alá a társulási és szabadkereskedelmi egyezményt Moldovával, amelyet Basescu a minap a „második román államnak” nevezett.
Bukarest élénk érdeklődése a terület iránt nem véletlen, hiszen a mai Moldovának a Dnyesztertől nyugatra fekvő területe évtizedekig (egészen 1940 közepéig) román uralom alatt állt. A lakosság nagy része – bár hivatalosan (a szovjet időkből maradt terminológiával) moldovánként van nyilvántartva – románajkú, és 2009 óta könnyített eljárás keretében román állampolgárságot is kaphat. Bukarest ezért lépten-nyomon igyekszik is kifejezésre juttatni a román–moldáv összetartozás és egység fontosságát. Mindazonáltal a moldovai lakosság legfeljebb negyed része támogatja a Romániával való újraegyesülést.
