A mozdonyokat felfűtötték, a tehervagonokat elkészítették, a katonákat eligazították, a titkos központi utasításban kijelölt ellenséges személyek első csoportjai pedig szigorú fegyveres kísérettel megérkeztek az isztambuli Hajdár pasa pályaudvarra. Már csak be kellett tuszkolni őket a vagonokba, és addig ismételni a műveletet, amíg az utolsó „utasok” csoportja fel nem került a szerelvényre. Azt nem tudni pontosan, hogy erre mikor került sor, de az bizonyos, hogy az első vonat az oszmán török hatalom által ellenségnek bélyegzett helybeli örményekkel 1915. április 24-én hagyta el az isztambuli pályaudvart. Ezzel lényegében felgyorsult az örmények deportálása, amely a végnapjait élő Oszmán Birodalom legszörnyűbb intézkedéssorozatának részét képezte.
Recep Tayyip Erdoğan jelenlegi török kormányfő a múlt héten részvétét fejezte ki az Oszmán Birodalomban 1915-ben meggyilkolt örmények utódainak (unokáinak). Az azóta eltelt 99 évben még nem fordult elő, hogy török vezető hasonló gesztust gyakorolt volna. Ezért ez óriási változást, előrelépést jelenthet a tragédia hivatalos (ankarai) értelmezésében, és fontos történelmi lépésnek tekinthető a régóta fagyos török–örmény viszony normalizálása felé.
Ez volt az első alkalom, hogy török miniszterelnök ilyen nyíltan állást foglalt az egykori Oszmán Birodalomban élt örmények ellen az első világháború idején elkövetett szörnyűségek és tömeggyilkosságok ügyében, amelyeket – a mai Török Köztársasággal ellentétben – sok ország népirtásnak tart. A népirtás kezdetének 99. évfordulójához kapcsolódóan kilenc nyelven – köztük örményül is – megfogalmazott közleményében Erdoğan elismerte: az örmény népcsoport tagjainak deportálása „embertelen következményekkel járt”. A kormányfő azonban nem használta a népirtás kifejezést. Ennek ellenére váratlan üzenete kedvező nemzetközi visszhangot váltott ki.
Az ellenséggel való együttműködéssel megvádolt örmények 1915 és 1917 közötti deportálását és legyilkolását a török kormány rendelte el, nemzetbiztonsági, harcászati-hadászati okokra, és a háborús helyzetre hivatkozva. A megbízhatatlanoknak tartott örmények deportálását jóváhagyó 1915-ös májusi jogszabály hatályba lépése után a hatalom kihirdette a kisajátítási és lefoglalási törvényt is, amellyel a kitelepítetteket megfoszthatták teljes vagyonuktól.
Az akkori hivatalos török propaganda alsóbbrendű embereknek és kártevőknek bélyegezte az örményeket. Az ellenük indított hajsza, és a felkészülés a későbbi véres bosszúhadjáratra már 1914 májusában, vagyis jóval az első világháború kitörése előtt megkezdődött. Az Oszmán Birodalomban ekkor 2–2,5 millió örmény élt, többségük Kelet-Anatóliában, de laktak a nyugati vidékeken is.
1915 elejétől elbocsátották az örmény állami hivatalnokokat, katonatiszteket; utóbbiakat a leszerelés után főbe lőtték. Életükkel fizettek a vezető örmény politikusok is, akiket nyilvánosan fölakasztottak. Az örmény értelmiség színe-javát letartóztatták, egy részüket megölték, másokra, ahogyan a lakosságra is „áttelepítés” várt, amit a többség nem élt túl.
A vidéki deportálások már 1915 februárjában megkezdődtek. Isztambul kis-ázsiai részéből, a Hajdár pasa pályaudvarról április 24-én indultak el az első vonatok a „gyanús személyek deportálásáról szóló ideiglenes törvény” iránymutatásait követve. Isztambulban, az egykori Konstantinápolyban, szintén ekkor tartóztatták le az örmény közösség 235 szellemi és politikai vezetőjét, köztiszteletben álló tagját; egy hónapon belül mintegy kétezer további társuk jutott hasonló sorsa. Elfogásuk után sokat kivégeztek közülük, másokat száműztek.
Később ez a dátum a népirtás, az „örmény holokauszt” kezdetének napjaként vonult be a történelembe; nemzettársaik április 24-én emlékeznek meg a tragikus évfordulóról. De ez inkább csak jelképes időpontja a katasztrófa kezdetének, amely évekig pusztított Kis-Ázsiában, s mire véget ért, ezen a területen megsemmisült az örmény nép és több ezer éves kultúrája. A kitelepítés ürügyén végrehajtott akció a 20. század elejének alighanem a legnagyobb etnikai tisztogatásává és nemzeti tragédiájává fajult. Sokan az első modernkori tömeges genocídiumnak tekintik.
Később nemzetközi bíróságok bizonyítottnak találták, hogy a művelet célja az Oszmán Birodalom örmény lakosságának módszeres kiirtása volt. Törökországban azonban csak alig tucatnyi főbűnöst, tömeggyilkost és katonát ítéltek el (1919-ben); többségüket ki is végezték. A rengeteg gyanúsított azonban megúszta, 1923-ban mind közkegyelmet kapott.
Ezután a hallgatás évtizedei következtek. Törökország mindent megtett, hogy elkendőzze mindazt, ami az egykori birodalomban élő örmény kisebbséggel történt. De nemcsak Törökország burkolózott hallgatásba, hanem hosszú ideig a Szovjetunió is, amelynek 1991-es felbomlásáig részét képezte egy, örmények lakta köztársaság is, a mai Örményország.
A világ csak az 1980-as években vett hivatalosan tudomást az örmény népirtásról, amelyet elsőként az Egyházi Világtanács ítélt el 1983-ban. Egy évvel később ugyanezt tette az USA parlamentje, 1985-ben az ENSZ, 1987-ben pedig az Európai Parlament illetékes bizottsága.
Az örmény tömegmészárlás népirtó jellegét eddig mintegy húsz ország ismerte el. Törökország azonban továbbra is tagadja a genocídium tényét.
Becslések szerint a vérfürdő 1,5–2,5 millió török állampolgárságú örmény életébe került. A konstantinápolyi német követség korabeli adatai szerint 1916 októberéig az Oszmán Birodalomban élő 2,5 millió örményből 1,5 milliót pusztítottak el. A későbbi pogromok, majd az 1918 és 1920 közötti kormányzati intézkedések következtében az áldozatok száma valószínűleg tovább emelkedett, akár a 2,5 milliót is elérhette.
Az örmények tényként kezelik, hogy az őseik ellen a volt török birodalomban tervszerűen, de titkos parancs alapján elkövetett mészárlások és gyilkosságsorozatok 1,5 millió emberéletet követeltek. Tudományos körökben elterjedt az a nézet, hogy 600–800 ezer örmény esett áldozatául az 1915 és 1917 közötti irtóhadjáratnak. A hivatalos török álláspont szerint az akkori vészterhes időkben 300–500 ezer örmény halt meg, de nem a népirtás, hanem a háborús pusztítások következtében.
Ankara, de több történész ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy az 1915-ben kezdődött deportálások előtti évtizedekben örmény terrorszervezetek rengeteg békés török, arab és kurd polgári személyt öltek meg Anatóliában. Török levéltári dokumentumok arról tanúskodnak, hogy az örmény fegyveresek legalább 520 ezer békés törökkel – főként nőkkel és gyermekekkel – végeztek. És ezek csak azok az áldozatok, akiknek az illetékesek ismerték a nevét, s így elhalálozásukat nyilvántartásba tudták venni.
Sok történész osztja azt a véleményt, hogy az örmény bandák több mint egymillió békés törököt gyilkoltak meg. A vérengzésekre és a belső zűrzavar keltésére pedig a kor több vezető hatalma – elsősorban Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország – buzdította őket. Ezek a hatalmak ugyanis igyekeztek felgyorsítani az akkor már végnapjait élő Oszmán Birodalom összeomlását, hogy utána minél nagyobb területeit kaparinthassák meg maguknak.
Erdoğan miniszterelnök közleménye erre nem tér ki, jóllehet utal rá, hogy nem csak az örmények, hanem mindegyik oszmán állampolgár súlyos atrocitásoknak volt kitéve az első világégés idején. Ankara minapi történelmi jelentőségű állásfoglalása ellenére a szomszédos Örményországban nem csillapodnak a törökellenes indulatok. Jerevánban, az örmény fővárosban, a 99 évvel ezelőtti eseményekre emlékezők a múlt héten fáklyás felvonulást rendeztek, melynek résztvevői török zászlót égettek, és kárpótlást követeltek Ankarától.
Szerzs Szargszján örmény államfő sem lát változást az eddigi török álláspontban, sőt úgy véli: Ankara „a teljes tagadás politikáját” követi az örmények elleni népirtással kapcsolatban. Mégis abban bízik, hogy 2015 – a tragédia kezdetének századik évfordulója – jó esélyt nyújthat Törökországnak a megbánásra, és a kétoldalú kapcsolatok normalizálásra.
