A szíriai főváros, Damaszkusz peremkerületeiből gyakran beszűrődik a központba is az összecsapások zaja, de erre ott már nem nagyon figyel senki. Megszokták a csatazajt. A bő három év alatt, amióta a közel-keleti országban véres belháború dúl, belefásultak már a fegyverdörgésbe. Arra azért még a damaszkusziak is felkapják a fejüket, ha a belvárosban, netán a parlament közelében csapódik be egy-egy lövedék. Bár már ez sem ritkaság azóta, hogy 2011 tavaszán elkezdődött a rezsim megbuktatásának reményében indított tüntetéssorozat, amely később polgárháborúba torkollott. A politikai intézmények helyébe azóta fegyveres bandák és hadurak léptek.
A szűnni nem akaró harcokban már legalább 162 ezer ember vesztette életét, a lakosság majdnem fele, több mint kilencmillió ember pedig lakhelyének elhagyására kényszerült, közülük több mint hárommillióan külföldre menekültek. Ez a legnagyobb humanitárius katasztrófa a húsz évvel ezelőtti ruandai népirtás óta.
A háborút még mindig rettenetes brutalitással vívják. A Bassár el-Aszad elnökhöz hű hadsereg továbbra is válogatás nélkül gyilkolja az embereket. Rendszeresek a letartóztatások, kínzások, kivégzések, ráadásul a kormányerők néhol egész városrészeket romboltak le és tettek egyenlővé a föld színével, hogy a felkelőknek ne legyen hol elrejtőzniük.
Több fanatikus iszlamista lázadó csoport tagjai szintén gyalázatos tetteket követtek el: elfogott ellenséges katonákat fejeztek le, ástak el élve, vagy újabban keresztre is feszítettek. A civileket sem kímélik. A keményvonalas iszlamisták egyre jobban megerősödnek, háttérbe szorítva azokat, akik a demokráciáért kezdtek harcot Asszad ellen. Emiatt a lázadók egy része már egymás ellen is háborúzik.
A küzdelemnek etnikai és vallási vetülete is van: mindegyik felkelő csoport tagja, vagyis a fegyveres ellenzék, a lakosság kétharmadát alkotó szunnita arabokhoz tartozik, a kormány viszont elsősorban az alavitákra (síitákra) és a keresztényekre támaszkodik. Az alaviták és a keresztények együtt legfeljebb a lakosság 25 százalékát alkotják; a maradék tíz százalék kurd a maga útját járja.
Az elmúlt három évben Szíria három részre szakadt: a kormány csapatai ellenőrzik Damaszkuszt, a nagyvárosokat, továbbá a libanoni határ menti nyugati sávot, a felkelők a Törökországhoz közeli északi részt és a keleti sivatagot, az ország északkeleti részét pedig a kurdok uralják. Ha a hadi helyzet jelentősen nem változik, még évekig folytatódhat az öldöklés.
A háború stratégiailag kiegyenlített, bár az utóbbi időben a kormányhadsereg mintha előnyösebb helyzetbe került volna. Aszad elnök a további katonai sikerekben és csapatai győzelmében bízva június elején újra akarja magát választatni.
A kormány továbbra is nagyobb, jobban szervezett és korszerű fegyverekkel felszerelt erőket tud felvonultatni, ezért sok csatában ér el sikert. A baj az, hogy elegendő katona híján sok esetben képtelen megtartani az ellenségtől visszafoglalt területet.
A felkelők így gyakran vissza tudnak szivárogni, időnként pedig sikeres ellentámadásokat hajtanak végre. Fegyverzetük is egyre jobb: egy valamire való felkelő csoportnak harckocsijai is vannak, s némelyikük már-már igazi kis hadseregre hasonlít.
A patthelyzetből egyelőre nincs kiút. A szembenállók a csatatéren akarnak győzni.
Az egymással viszálykodó külföldi hatalmak nem készülnek katonai beavatkozásra Szíriában, inkább békítenék a szemben állókat, akik az idén már kétszer tárgyaltak, de eredménytelenül. Képviselőiket azonban február óta nem lehet visszaültetni a tárgyalóasztalhoz.
Ha a háború még évekig tart, talán megnő az esélye annak, hogy végül a felkelők diadalmaskodnak. A fegyveres ellenzék győzelmének azonban alighanem szörnyű következménye lenne: tisztogatások, megtorlások, az alavita és keresztény lakosság elüldözése, illetve tömeges menekülése külföldre.
A kormány főként azért tud kitartani, mert jelentős támogatást – embert, pénzt, hadianyagot – kap a libanoni Hezbollah terrorszervezettől, és legfontosabb pártfogójától, Irántól. Ez a segítség és a hadsereg szervezettsége akár győzelemre is segítheti a kormányt. Mindez azonban kétséges.
A negyedik éve tomboló polgárháború lezárásának ezért a legbiztosabb módja a tárgyalásos rendezés lehet, amihez a harcolóknak engedményeket kell(ene) tenniük. Erre egyelőre nem hajlandóak, mivel inkább a csatatéren akarnak győzni, s irányításuk alá vonni az országot.
Úgy tűnik, megegyezés csak akkor lesz, ha a szembenállók kifáradnak, a külföldi támogatóik pedig hajlandóak lesznek a kompromisszumokra. Az Aszad-rezsimet továbbra is a síita Irán és Oroszország támogatja a legerőteljesebben, a felkelőket pedig a Nyugat, Szaúd-Arábia, Törökország és Jordánia.
Az ukrán válság kellős közepén minimális az esély, hogy Moszkva hajlandó legyen Washingtonnal megegyezni a szíriai rendezésről. Iránnal, vagyis a szíriai rezsim fő támogatójával még nehezebb lenne kiegyezni, jóllehet Teherán és a Nyugat néhány hónapja békülékeny gesztusokat tett egymás irányába. De ezzel Szíria rövid távon aligha jár jól.
A másik oldalon a legfontosabb szereplő Szaúd-Arábia. A szaúdi szunnita királyi család ellenségként tekint Iránra, regionális vetélkedésüket élet-halál harcként fogja fel. Rijád egyfelől százmilliókat költ a szír felkelőkre, másfelől viszont azért aggódik, hogy a Szíriában harcoló szaúdiak radikalizálódva térnek haza, és az uralkodó család ellen fordulnak.
A külső hatalmak egyelőre nem tudnak megegyezni az ország jövőjéről, teljesen tanácstalanok. A szíriaiak folytatódó szenvedésén túl az a fő baj ezzel a „stratégiával”, hogy a háború szele már átcsapott Libanonba és Irakba is. Közben Szíriában a legveszélyesebb iszlamista fegyveres csoportokban sok külföldi fiatal szerzett harci tapasztalatot, és persze radikalizálódott is. Köztük sok az egyesült államokbeli és európai harcos is; előbbiek számát százra, utóbbiakét legalább ezerre becsülik. Ha túlélik, idővel hazatérnek. A baj akkor kezdődik igazán, ha hazájukban is fel akarják használni szíriai harci tapasztalataikat.
