Magángépével ruccant át Bécsbe a szaúdi külügyminiszter, Szaúd el-Fejszál herceg. Nagyon siethetett, mert el sem hagyta a gépét. A fedélzet azonban rendkívüli esemény helyszíne volt. Itt fogadta az osztrák fővárosban tárgyaló John Kerryt. Az amerikai külügyminiszter a schönbrunni kastélyból száguldott ki a reptérre, hogy tájékoztassa a herceget az iráni atomtárgyalások menetéről.
(Léphaft Pál karikatúrája)
A tavaly kezdett egyezkedést Teheránnal – egyszeri halasztás után – november 24-én kellett volna befejezni. A terv kútba esett, de arról sikerült megállapodni, hogy még hét hónap haladékot adnak: az ENSZ BT-t alkotó öt állandó tag (az Egyesült Államok, Franciaország, Kína, Nagy-Britannia és Oroszország), valamint Németország és Irán képviselői döntöttek így.
A szaúdi külügyminiszter minapi váratlan felbukkanása Bécsben, ahol Iránnal a véglegesnek szánt egyeztetések folytak, egyértelművé tette, a kérdés sokkal bonyolultabb és sokrétűbb. Nemcsak az iráni nukleáris program a tét, hanem az egész térség feletti befolyási övezetek átalakítása, valamint a régió (új) hatalmi egyensúlyának, békéjének és stabilitásának a megteremtése, megszilárdítása. Az évek óta tartó folyamat a Közel- és a Közép-Kelet jelentős átrendeződéséhez vezethet.
Egy ideje már jól kivehető az a három hatalmi tömb, amelynek segítségével a nagyhatalmak stabilizálni szeretnék a régiót. Ezek közül egyiket a mérsékelten konzervatív iszlamisták vezette Törökország, a másikat az Öböl-menti (szunnita) arab monarchiák – Izraellel kiegészülő – szövetsége, a harmadikat pedig a síita többségű Irán alkotja, amely évtizedekig a világ vezető hatalmának számító Egyesült Államok fő ellensége volt.
Ez a viszony azonban fokozatosan átalakul. Már legalább egy éve nyilvánvaló, hogy Washington és Teherán is meg akarja változtatni eddigi merev szembenállását; így az atompárbeszéd sokkal inkább az USA és Irán közti kapcsolatok normalizálásáról szól, Washington ugyanis felismerte, hogy – főként a regionális hatalmi egyensúly fenntartása miatt – érdekei sok ponton egybevágnak Teheránéval.
Amint azt a legutóbbi halasztás is bizonyítja, a hatoknak sem érdeke, hogy megszakítsák a párbeszédet az évek óta szankciókkal sújtott és évtizedekig páriaként kezelt perzsa állammal. A diplomáciai folyamat kudarca nyomán ugyanis új válsághelyzet alakulna ki, amely csak tetézné az „arab tavasz” okozta bonyodalmakat, de akadályozná az iraki válság rendezését, és a szíriai polgárháború megfékezését is, hovatovább jelentősen megnehezítené az Iszlám Állam (IÁ) elleni hatékonyabb fellépést is. Az USA és támogatói azért fordultak szembe a korábban szövetségesüknek számító IÁ-fanatikusokkal, mert azok függetlenedtek, s új célokat tűztek ki maguknak, amivel veszélyeztetik a Nyugat helyi érdekeit.
Az újabb halasztás az iráni atomalkudozásban ezért kedvező fejleményként is értékelhető. Az időpont ismételt módosítása akár arra is utalhat, hogy sikerült haladást elérni, ami azonban még nem elég a végleges megállapodáshoz.
A hivatalosan kinyilvánított cél továbbra is a hosszú távú egyezség az ominózus atomprogram korlátozásáról és nemzetközi felügyeletéről. A nagyhatalmak biztosítékot akarnak arra is, hogy Irán csakis polgári célra használja nukleáris létesítményeit, ahogyan állítja is. A hatok azt is belátták: ez a probléma sem új szankciókkal, sem háborúval nem oldható meg. Az is kiderült, hogy Teherán valóban alkut akar. Igaz, komoly árat kér: a nukleáris energia békés felhasználása mellett nagyobb beleszólást követel magának a térség ügyeibe.
Ezért cserébe – az eddiginél erőteljesebben – kapcsolódna be az IÁ elleni harcba. Ezzel sokat lendíthetne a Nyugat ilyen irányú fáradozásain. Márpedig Irán képes és hajlandó is erre. Emellett jelentős a befolyása az IÁ által fenyegetett bagdadi és damaszkuszi kormányra, sőt a Libanonban kihelyezett (terror)szervezeteként működő Hezbollahra is. A szunnita szélsőségesek ellen fellépő Irán nagyon is jó szolgálatot tehetne így a Nyugatnak, mindenekelőtt pedig a Csendes-óceán térsége felé forduló Amerikának.
Közben a szunnita többségű Szaúd-Arábia és térségbeli szövetségesei, valamint a Teherán ősellenségének számító Izrael nyugtalanul figyeli Irán kibontakozó és egyre nyilvánvalóbb regionális hatalmi ambícióit. Az iráni–amerikai közeledés rendkívül aggasztja a szaúdi királyságot, a térség harmadik leggazdagabb államát, amely Iránt a legveszedelmesebb vetélytársának tartja.
Több évtizedes szoros szövetségesi kapcsolatuk ellenére az USA már nem oly odaadó támogatója Rijádnak, amely különösen azóta neheztel Washingtonra, mióta az amerikai kormányzat – az arab tavasznak nevezett diktátorbuktató sorozatban – szemrebbenés nélkül áldozta fel a szaúdiak régi és megbízható szövetségeseit, Hoszni Mubarak egyiptomi és Zin el-Abidin Ben Ali tunéziai elnököt. Rijád azért is ellenezte a Barack Obama által még 2009-ben Kairóban bejelentett arab tavaszt, mert mindenképp el akarta kerülni a monarchia bukását, és az azzal járó zűrzavart, esetleg polgárháborút. (Más kérdés, hogy az amerikai elnök javaslatának lényege nem a zűrzavarkeltés, hanem a Közel-Kelet demokratizálása volt.)
A líbiai és jemeni káosz, az egyiptomi visszarendeződés, a szűnni nem akaró szíriai belháború, az IÁ brutalitása és terjeszkedése mind-mind azt mutatja, hogy a stabilitás arrafelé újra felértékelődött. Ennek a megteremtéséhez van szükség Iránra is, amely a nukleáris programjára nehezedő külső nyomást akarja csökkenteni a segítség fejében. Atomprogramjának korlátozása egy ideje már csak látszólag a legnagyobb tétje az utóbbi hónapokban folyó alkudozásoknak. Teherán sem titkolja, hogy bekapcsolódna a térségbeli káosz felszámolásába, természetesen a „valamit valamiért” elve alapján. Washington jól tudja, hogy az IÁ leküzdése Irán nélkül nem megy. Ők ketten így akaratlanul is szövetségre ítéltettek. Hovatovább – alapértelmezésben – Oroszország is szövetségesük, hiszen maga is és több szovjet utódállam is az IÁ céltáblájává válhat.
