Visszafelé jár az óramutató Tunézia egyik mecsetének tornyában. A minaretre hajdanán felhelyezett szerkezet számlapja is furcsa: fordított sorrendben mutatja az időt.
(Léphaft Pál karikatúrája)
Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy Tunézia is legszívesebben visszafordítaná az idő kerekét. Sőt, az elmúlt hónapok épp azt bizonyítják, hogy „nemzeti óraátállításra” készül. Ennek részeként megszabadulna a közelmúlt politikai-gazdasági kellemetlenségeitől, visszásságaitól, hibáitól és problémáitól.
Az utóbbi négy év ugyanis jól felforgatta az országot, de szerencsére nem taszította káoszba. Ez fontos feltétele annak, hogy az arab tavasznak nevezett közel-keleti diktátorbuktató akciósorozat első állomásának tartott Tunézia normális kerékvágásba billenjen.
Alighanem egy-két éven belül kiderül, sikerült-e leraknia a demokratikus társadalom alapjait, ami az arab tavasz egyik fontos célkitűzése volt. A folyamat már megkezdődött: a csaknem 23 évig uralkodó Zin el-Abidin ben Ali elnök 2011-es elüldözése óta tavaly októberben (zökkenőmentesen) sikerült parlamentet választani, decemberben pedig – Bedzsi Káid esz-Szebszi személyében – államfőt is.
Már az a tény, hogy Tunézia szabadon döntött a törvényhozás összetételéről, és az új elnökről, rendkívüli jelentőségű. Példaként szolgálhat a többi észak-afrikai és közel-keleti országnak, amelyek az arab tavasz idején szintén megszabadultak diktatórikus uralkodójuktól.
A jó példa ezúttal létfontosságú, hiszen az arab tavasz által érintett országok többségében még mindig (rettenetes) zűrzavar uralkodik. Néhányban polgárháború dúl (Szíriában és Líbiában), egyben pedig (Egyiptomban) visszatért a korábbihoz hasonló autokrata vezető, háromban viszont (Bahreinben, Jemenben és Jordániában) minden maradt a régiben. Többségükben továbbra is jelentős a társadalmi elégedetlenség a működő rezsimmel szemben.
Tunézia eddig fokozatosan haladt előre. Elsősorban azért ilyen szerencsés, mert viszonylag kis területű, közel 11 millió lakosú országként az arab világ (nyugati) végvidékén helyezkedik el. Ennek az az óriási előnye, hogy – Egyiptommal, Szíriával, vagy a távoli Irakkal, Iránnal és Afganisztánnal ellentétben – biztos távolságban van a nagyhatalmak marakodásának tárgyát képező térségbeli érdekövezetektől. Ezenkívül nem esett áldozatul a kontinens újrafelosztásáért dúló világhatalmi vetélkedésnek sem.
A globális politika meghatározói (mindenekelőtt a nyugati hatalmi központok) inkább segítik, hogy a nekik megfelelő forgatókönyv alapján eljátssza a rá kiosztott szerepet: a rendszer átalakítását és a társadalom demokratizálását. Így az arab tavasz (amerikai) kiötlői és nyugati pártfogói idővel esetleg eldicsekedhetnek, hogy sikerült legalább egy arab tavaszos országot stabilizálniuk, a képükre formálniuk és (talán) felvirágoztatniuk.
Az őszi parlamenti választás győztese, a Nidáa Tunisz politikai tömörülés, ugyancsak megfelel a külső hatalmaknak, mivel világi jellegű, és maga mögé utasította a 2011 és 2013 vége között Tunéziát ideiglenesen vezető (mérsékelt) iszlamista En-Nahda mozgalmat.
A 217 fős törvényhozásban 86 helyet szerzett Nidáa Tunisz a győzelem után azonban komoly dilemmával találta magát szembe. A kormányalakításhoz olyan döntés kell hoznia, amely előnyös Tunéziának, de az arab világban is példaértékű. Ehhez viszont megfelelő (koalíciós) partnereket kell találnia.
Két lehetőség közül választhat: 1. szövetségre lép kisebb világi pártokkal, és egy kevésbé stabil koalíciót alakít, 2. a választáson 69 mandátumot szerzett, s ezzel második helyre befutott En-Nahdával összefogva nemzeti egységkormányt hoz létre.
Ben Ali elűzése után az En-Nahda irányította az országot. A párt azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, képtelen volt biztosítani a nyugodt (gazdasági) fejlődés feltételeit, az állam addigi világi jellegét pedig meg sem akarta őrizni.
A lakossági életszínvonal csökkenése, az áremelkedések, a növekvő munkanélküliség, a politikai bizonytalanság, a szélsőséges iszlamista pártok megerősödése (időnkénti merényletei), és más gondok miatt az emberek jó része kiábrándult az En-Nahda politikájából. Elégedetlenségüket 2013-ban tüntetéseken fejezték ki, aminek hatására decemberben lemondott az iszlamista kormány.
Helyét 2014 elején szakértői kabinet vette át. A testület elfogadtatta az új alkotmányt, amely Tunéziát demokratikus, polgári államként határozza meg, szavatolja a nők és férfiak közötti egyenlőséget, a törvénykezést pedig nem köti az iszlám vallásjoghoz (saríához).
Az idő sürget, hiszen a parlamenti választás győztese korábban azt ígérte, hogy az új államfő nevének bejelentése után hozzálát a kormányalakításhoz. Ennek már épp ideje, mivel az elnököt, aki a Nidáa Tunisz jelöltjeként győzött, a héten már be is iktatták hivatalába.
Az ország helyzete szintén megköveteli a koalíció mielőbbi megkötését. A magas munkanélküliség és a szegénység okozta társadalmi feszültségek csillapítása ugyanis halaszthatatlan. Az új kormánynak azonban egyéb problémákat is kezelnie kell. Mindenekelőtt az iszlamisták jelentette veszélyt kell elhárítania, de legalábbis csökkentenie. Az arab világ több országára jellemző erőszakhullám nem csapott át Tunéziába, de szélsőséges csoportok már ide is befészkelték magukat.
Külföldi partnerei egyelőre kivárnak (befektetéseikkel). Bizalmuk akkor erősödhet meg, ha Tunézia – a támogatásukkal, de – saját erőből a demokratikus átalakulás útjára lépve jó példát mutat az arab tavasz többi államának. Ha nem is óramű pontossággal teszi mindezt, de legalább mutatja a megbízói által kívánatosnak tartott utat.
