Munkatársunk jegyzete
Washington, nov. 27.
Az idei ősz alighanem csúcsot dönt majd az állami csúcstalálkozók történetében. Szegény, elcsigázott, csúcsra járó csúcsvezetők: nincs egy szabad hetük, hétvégéjük, hogy ne kelljen valamilyen csúcson csűrniük-csavarniuk. ENSZ, EU, NATO, Kína–Közép- és Kelet-Európa, Nyugat-Balkán, „SZ–H–SZ”, párizsi éghajlat-csúcs volt, van és lesz. Ki tudja, hány kényszerű gyülekezet, ahol minden csúcsrésztvevő (be)csúsztat valamit és dolgavégezet(t/l)en távozik – az adófizetők pénzén izzadva és szenvedve. Ennél nyilván a csumaverés meg a csűrdöngölés is egy cseppel csábítóbb csoportos robotnak tűnik.
Komolyra fordítva a szót, természetesen örülnünk kéne annak, hogy az állami vezetők – sokszor még az egymással semmiféle puszipajtási kapcsolatban sem állók – egyre gyakrabban találkoznak szemtől szembe és csoportról csoportra: legalábbis addig béke van valahol. De lehetetlen fel nem tenni a kérdést, hogy mi mindebből a cehet álló állampolgárok haszna. Amikor a félelem kufárjai egyre gyakrabban háborúról, sőt egy „III. világháborúról” jövendölnek, akkor vajon van-e bármi hozadéka az egyre gyakoribb összeröffenéseknek!?
Barack Obama amerikai elnök például három csúcson is részt vett az elmúlt tíz nap alatt – kapott is érte hideget-meleget hazai ellenzékétől: Mit keres a nyugati főparancsnok Keleten, amikor a Nyugat – Párizs és, a rettegésszítók szerint nyilvánvalóan, Amerika is – újra a terroristák célpontjává vált!? Hogy meri a kedélyeket csillapítani az elnök, amikor – ismét csak a szélsőséges jobboldali jelöltek szerint – most éppen újra „szent háborút” kellene hirdetnie az iszlám fundamentalisták ellen!?
A csúcs-dömpingből a magyar miniszterelnök szerint is kevés haszon származik: „Közöttünk, politikai vezetők között a vita, a szabad eszmecsere, a szabad beszéd kultúrája sajnos már nem feltétlenül része a tárgyalásnak – panaszolta el nemrég a svájci Weltwoche c. hetilapnak. – Kéthetente találkozunk, ez elég sok. Éppen a múlt vasárnap volt derült égből egy találkozónk a Balkán-államok, Ausztria és Németország állam- és kormányfőivel.” Tekintsünk most el attól az apróságtól, hogy ahol állítólag fél éve „történelmi válság” dühöng, ott talán mégsem derült égből (meg ördögtől) való a szomszédokkal eszmét cserélni – amire már öt hónappal azelőtt szükség lett volna.
A két „nyugatibb” résztvevőt kivéve ugyanezek a csúcsvezetők – és a térségből még vagy tízen – zarándokoltak el a héten Kínába, hogy – ki-ki a maga javára – megpróbáljon némi csúcsberuházást csurrantatni (a nyugatról érkező rendszertámogatás mellé). Elsősorban gazdasági kérdésekről esett szó, de Orbán Viktor Kínában is elismételte, hogy „Európát megtámadták”, hogy „le kell vonni a megfelelő következtetéseket”, és be kell látni, hogy „az európaiak gazdagok, de gyengék, ami a legveszélyesebb kombináció”. A magyar kormányfő úgy fogalmazott: „Kínának kulcsszerepe van a globális béke védelmében és a szükséges egyensúly fenntartásában.”
Kínának tényleg kulcsszerepe van, hiszen többnyire minden nyugati kezdeményezést megvétóz(ik/hat) a Biztonsági Tanácsban. Az viszont alapos magyarázatra szorulna, hogy kivel szemben kéri az „egyensúly fenntartását” a NATO és az Európai Unió egyik tagja. Minthogy Peking többnyire Moszkvával együtt szavaz a BT-ben, csak nem saját szövetségeseinkkel szemben vágyunk az „egyensúlyra”!? Mert hogy negyedik „világjátékost” nem nagyon látni a horizonton, a Daesre (IÁ-ra) pedig aligha indul rá a kínai hadsereg.
Mégsem mondhatjuk hát, hogy a csúcstalálkozókon nem merülnek fel magvas kérdések. Csakhogy a „nagyközönségnek” nyújtott információk alapján a „belső hangulat” inkább csűrés-csavarásra hasonlít, mint cselekvésre és a gyötrő kérdések érdemi megválaszolására. Akkor most vagy „az van”, hogy nem „az van”, amiről a kulisszák előtt beszámolnak, vagy hogy az egésznek édes-kevés az értelme.
Pedig nemcsak emberek milliói meg egész nemzedékek várnak sorskérdéseik megválaszolására, hanem az egész bolygó jövője foroghat kockán – amivel kapcsolatban éppen a december eleji párizsi klímakonferencián kellene legalább minimális kezdőlépést megtenni. Csak remélhetjük, hogy annak részvevői nem bújnak majd a csűrés-csavarás csigaházába és nem csak csáb-csókokkal próbálják majd elbűvölni egymást meg népeiket – mint amilyenekből hármat a minapi szerb–horvát–szlovén randevún Tomislav csattantott – volt háborús ellenfele utódjának – Kolindának az orcájára.
