Putyin orosz elnök elleni tüntetések mindig számíthattak az érdeklődésre és a nemzetközi média figyelmére. Közismert, hogy nemzetközi szenzációvá vált az a három meztelen mellel tüntető hölgy. (Azóta már követőjük is akadt, hisz a meztelen melleket mindig lefényképezik). Hasonló érdeklődésre talált az a két tüntetéshullám is, amely ezekben a hetekben söpört végig Oroszországon. (Ha Párizsban 3000 ember tüntet, az nem is hír, abból viszont nemzetközi szenzáció lett, hogy ennyi kommunista néhány száz „liberális” támogatásával vörös zászlóval, az Internacionálét énekelve, szocializmust követelve tüntetett Moszkvában). A két tüntetéshullám közül az első nemrégiben a nyugdíjreformmal, a másik pedig a most tartandó helyhatósági választásokkal kapcsolatos. (Az utóbbi majdnem kizárólag Moszkvában. Csak Szentpéterváron volt egy kisebb rokonszenvtüntetés. De az érdeklődés felkorbácsolásához ez is elegendő volt. Mert nemzetközi szenzáció lenne, ha Moszkvában az ellenzék győzne. Néhány városban már korábban megtörtént, de Moszkva az Moszkva).
Ez a két hullám azonban a komoly elemzést is megérdemli, mert mutatja, milyen paradoxonok vannak Oroszországgal kapcsolatban, és az országon belül is. Mert tény, hogy Oroszországot is elérte a 2007-ben kirobbant gazdasági válság, majd később a fontos kiviteli cikknek számító kőolaj árának hatalmas zuhanása. De a gazdasági helyzet miatt az oroszoknak sincs több okuk panaszkodni, mint bármelyik más európai ország polgárának. Sőt sok európai országnál jobban állnak. Mert melyik európai ország dicsekedhet azzal, hogy az ország adóssága csak 15 százaléka az évi nemzeti jövedelemnek, a kivitel 125 milliárd dollár többletet jelent, a munkanélküliség csak 5,2 százalékos stb. A gazdaság ugyan 2015-ben 2,5 százalékkal, még 2016-ban is 0,2 százalékkal visszaesett, de a növekedés már 2017-ben 1,5, 2018-ban 2,3 százalékos volt, és az idén még gyorsult. Az infláció 2017-ben 3 százalékos volt, de már 2018-ben csak kissé, az idén pedig jelentősen csökkent.
A tüntetések nem is ezzel kapcsolatosak. Mint mondtuk, az első hullám a nyugdíjreformmal állt kapcsolatban. Mert mint mindenütt másutt, a helyzet náluk is kikényszerítette ezt a reformot. (Még ebben az esetben is több országnál jobban állnak. Nálunk már majdnem egy munkásra egy nyugdíjas jut. Náluk 2,3 aktív dolgozó tart el egy nyugdíjast, de 2002-ben még 3 aktív jutott egy nyugdíjasra). Természetes, hogy tiltakozást váltott ki, amikor a nyugdíjkorhatárt a nőknél 55 évről 63-ra, (ezt a tiltakozások hatására 60-ra vitték le), a férfiaknál 60-ról 65-re emelték. (Németországban és Franciaországban 62 illetve 67 év, de azzal érveltek, hogy ott egy-két év alatt fokozatosan emelték. Ez azonban olyan érv, mint az, hogy nem egyszerre vágják le a kutya farkát, hogy annyira fájjon, hanem részletekben).
A másik hullámot Moszkvában az indította el, hogy a helyhatósági választásokon indulni kívánó rekordszámú jelölt közül 57-nek (ebből 39 egyéni jelöltnek) az indulását a választási bizottság nem engedélyezte. (A rossznyelvek szerint túl sok halott volt a támogatóik listáján). Ez elég volt ahhoz, hogy elinduljon a szabad választásokat követelők tüntetése.
Az ennek hatására jelentkező paradoxonok között az első, hogy a világ a tüntetésekből Putyin hatalmának gyengülését olvasta ki, sőt jó adag kárörömmel foglalkoztak velük. Hiába tagadta az orosz kormány szóvivője, hogy a tüntetéssorozat a válság jele, a tüntetéseket az első repedésnek mutatták be. Ami azért téves, mert Putyin támogatottsága a 80 százalékról 60-ra esett vissza, de 54 százalék még mindig amellett van, hogy az alkotmány ellenére a két mandátum után is elnök maradjon. (Az európai sajtó nagy része azt hangsúlyozta, hány százalék ellenzi ezt. Azt is figyelmen kívül hagyták, hogy – mint Macron francia elnök támogatottságának megugrása mutatja – a tüntetések nem mindig járnak a hatalom gyengülésével).
Ez azért paradoxon, mert
Putyinra sokaknak szüksége van Oroszországon kívül is
. Mert a gyenge Oroszországgal nem lehetne indokolni a fegyverkezési versenyt. Ha Oroszország olyan gyenge lenne, mint akkor volt, amikor Jelcin majdnem sírva mondta: „Úgy is azt csinálnak, amit akarnak, de tegyenek úgy, mintha Oroszországot is megkérdeznék”, akkor ki ellen fegyverkeznének, növelnék az amerikai katonák számát Európában. És ha Oroszország el lenne foglalva saját bajaival, akkor a lengyel kormány hogyan szerezne támogatottságot annak hangoztatásával, hogy ő védi a nemzetet Brüsszellel és Moszkvával szemben egyaránt?
Még hangsúlyozottabban paradoxonnak tűnik a helyzet, ha Oroszországon belül vizsgáljuk. Az egyik paradoxont már említettük: a világ túl nagy jelentőséget tulajdonít ezeknek a tüntetéseknek. A nyugdíjreform ellen nemcsak Moszkvában, és nagyobb számban tüntettek, mint most. De ott is a legnagyobb tüntetésen is – és egyetlen egyszer – mindössze 50 ezer ember vett részt. A választásokkal kapcsolatos tüntetések között egyetlen egynek volt 20 ezer résztvevője, a többin pedig mindössze néhány ezer ember vett részt.
A legnagyobb paradoxon azonban, hogy a hatalom fellépése tanúsítja, mennyire – az újabban másutt is éledező – tekintélyuralmi rendszer van hatalmon Oroszországban. Egy rendszer, amely túl komolyan vesz minden ellene való tiltakozást. Azt hiszi, hogy minden kritikát el kell fojtania. Csak így történhet meg, hogy párezres tüntetésen is akár ezer embert is őrizetbe vesznek, és sokakat megbüntetnek. A tiltakozásokat pedig külföldi hatásnak tüntetik fel.
