(Gergely Árpád fotója)
Krizbai Hajnalka verseci pedagógus, anyanyelvápoló Magyar Életfa díjat vehetett át a magyar kultúra napján megtartott ünnepségen a magyarság megtartásáért, identitásának erősítéséért évtizedeken át elhivatottan végzett munkájáért. A díjazottal beszélgettünk.
Már többször is hallhattuk magától, hogy meghatározó volt a nagybecskereki tanya után, ahol született, a magyarittabéi református közösségbe kerülni és itt hallani a magyar népmeséket, népdalokat. A művelődési élet szervezése, a népdalkörvezetői munka, és egyáltalán a magyar nyelv iránti elkötelezettsége, ami áthatotta egész munkásságát, innen ered? A gyökerek, amelyek elhivatott pedagógussá tették is itt keresendők?
– Igen. Nagyon, de nagyon fontos az, hogy kik a szüleink, mit örököltünk tőlük, milyen a környezet, amelyben nevelkedünk. A család, a testvérek, a rokonok, a hagyományok és szokások megélése, az utca, a társadalmi környezet majd az iskola mind nagy hatással van egy gyermek életére. Mindezek formálják a gyermek személyiségét, megtanulja az emberszeretetet, becsületességet, igazságot, toleranciát, kötelességtudóvá válik. Kialakul az érdeklődési köre és mire felnő, annak megfelelően pályát választ. Így történt ez velem is. Mindig szükségét éreztem annak, hogy segítsek valakin. Nem titok az, hogy egy időben ápolónő szerettem volna lenni, de aztán mégis a tanítói pályára esett a választás. Természetes dolog volt az, hogy a családban magyarul beszélünk és ebből kifolyólag magyar iskolába is járunk a húgommal. Fel sem vetődött az a kérdés, hogy esetleg szerb osztályba írattak volna be bennünket a szüleink. Mindemellett folyékonyan beszéltük a szerb és német nyelvet is, mert a tanyán három nemzet élt egymás mellett békében és megértésben.
A szabadkai tanítóképzőben tanult, majd ezután került Versecre? Hogyan kezdte meg a munkát itt, a dél-bánáti magyarság körében és milyen tapasztalatokat szerzett?
– Nagybecskerek ösztöndíjasaként kerültem el Szabadkára a tanítóképzőbe. Gyönyörű éveket töltöttem ott. Leányokból álló osztály voltunk. Mi még most is, minden év májusában találkozunk és elbeszélgetünk arról, hogy kit hova gurított az élet kereke, kinek milyen sorsot szánt a teremtő.
A tanítóképzőt 1968 májusában fejeztem be. Szeptemberben férjhez mentem Jánoshoz, aki magyarittabéi születésű, de Versecen dolgozott. Nekem nem adódott munka, ezért úgy döntöttünk, hogy külföldi munkát vállalunk. Németországba költöztünk. Ott született leányom, Klára 1973-ban, és fiam, Béla 1982-ben. Gyermekeinket is az anyanyelv tiszteletére és használatára neveltük. János sűrűn mondogatta azt, hogy: „Márpedig ha átlépitek a ház küszöbét, csak magyarul hangozzék a szó!,, Fiam születése után hazaköltöztünk és itt kezdődik a verseci pedagógusi pályafutásom. Temesvajkócom két éven át helyettesítő tanárként dolgoztam, összevont tagozaton. Innen is csak a szépre emlékezem. Tizenöt szempár figyelt rám az iskolapadból tudásszomjasan. Két év alatt sikerült felrázni a falu kultúréletét. Beindítottam a tánccsoportot, önképzőköröket szerveztem.
Meséljen az anyanyelvápoló órákról! Hány évig és hol tartott ilyen órákat? Milyen volt a gyerekek érdeklődése? Hogyan zajlottak az órák? Anyanyelvápoló táborokat is szervezett. Ennek fontosságát miben látta?
– Versecre 1984-ben kerültem, kombinált tagozatra, magyar osztályba. Minden erőmet összeszedve álltam neki a munkának. Itt még megvolt a teljes magyar tanári kar, de a gyermekek létszáma évről évre csökkent. A vegyes házasságok, a kivándorlás megtette a magáét. A szerb tagozatokban ott voltak a gyermekeink, akik vegyes házasságból származtak, de ismerték még a magyar nyelvet. Magam köré gyűjtöttem őket és önképzőkörökön foglalkoztam velük. Én mindenkit, aki igényelte segítségemet, bekapcsoltam műsoros estjeimbe, tánccsoportba, népdalkörbe, kinek mihez volt tehetsége. A gyermekek élvezték, a szülők büszkék voltak hovatartozásukra.
A nagy baj akkor kezdődött, amikor 1992-ben a gyermekek kis létszáma miatt beszüntették az alsósok munkáját. Mivel én a főiskolát szerb nyelven fejeztem be, szerb tagozatra helyeztek át, nem maradtam munka nélkül. Sajnáltam a kis magyar gyermekeket, magam köré gyűjtöttem őket és a Petőfi Sándor Kultúregyesület zászlaja alatt tovább foglalkoztam velük. Ezek az órák játékosan zajlottak. Heti két alkalommal jöttünk össze kedden és pénteken. Szólj, síp, szólj vetélkedőn rendszeresen részt vettünk. Nyári tánctáborba, dalostáborba elküldtünk egy egy tehetséges gyermeket. A kanadai Rákóczi-mozgótábor minden évben vendégül látott egy dél-bánáti gyermeket is. Mivel ezekre a rendezvényekre csak egy két gyermek mehetett el, nagy szükségét éreztem annak, hogy nyáron itt nálunk a mi gyermekeinkkel foglalkozzunk. Így született meg az az ötlet, hogy Debelyacsa, Pancsova, Hertelendyfalva, Székelykeve, Ivanova, Kevevára, Fejértelep, Temesvajkóc, Ürményháza és Versec gyermekei 10 napig együtt énekeljenek, táncoljanak, szavaljanak, nemezeljenek. Egy asztalnál üljenek és egy tálból egyenek. Mindez történt 12 alkalommal Fejértelepen. 60–120 gyermek jött össze, gyarapította szókincsét és barátságot szőtt. Anyanyelvén társalgott. Munkánkat a magyarországi Illyés Alapítvány segítette. A szervezésnél a tábor felállításán, bontásán, beszerzésnél férjem, János derekasan kivette a részét.
Nemcsak pedagógusi munka, hanem magyar rendezvények szervezése is kötődik a nevéhez, harminc éven át vezető pozíciót töltött be a Petőfi Sándor Kultúregyesületnél. Milyen rendezvények szervezéséről van szó és mekkora kihívást, erőbefektetést, szervezői munkát jelent kulturális téren összekapcsolni a dél-bánáti magyarságot?
– Harminc éven keresztül a Petőfi Sándor Kultúregyesület oszlopos tagja is voltam egész családommal együtt. Elnöki tisztségem ugyan nem volt, de voltam titkár, népdalkörvezető, az irodalmi szakcsoport irányítója. Teadélután Petőfi asztalánál című rendezvényünk mindig telt házas volt. Az anyákról május első vasárnapján emlékeztünk meg. A dél-bánáti szemle, a Durindó, Gyöngyösbokréta, a Herczeg-napok, a szüreti mulatság, a dél-bánáti betlehemi szokások szemléjén való részvétel, Szent István napja, az aradi vértanúkról való megemlékezés – mind emlékezetes marad az emberek számára. Mivel mi kevesen vagyunk, rendezvényeinken a 3 éves Katicától a 70 éves Gyuri bácsiig mindenki fent volt a színpadon. A Durindót és Gyöngyösbokrétát 2006-ban itt Versecen szerveztük meg, ahol közel 3500 embert láttunk vendégül.
A Magyar Életfa díjat az indoklás szerint azoknak ítélik oda, akiknek életműve – legalább negyvenéves tevékenysége – a délvidéki magyar kultúra, illetve közművelődés valamely ágához kapcsolódik, és ezen a területen maradandót alkotottak. Mit emelne ki az Ön által hagyott lenyomatok közül? Melyeket tartja legfontosabbaknak?
– 2009-ben nyugdíjba vonultam. Egy fiatal lelkes csapat vette át a művelődési élet irányítását. Munkájukat háttérből figyelem, ha a segítségemet kérik, itt vagyok. A Vuk Karadžić iskolában 27 kisdiák jár anyanyelvápoló órákra. Ha a dél-bánáti magyarság beolvadását csak egy pár évre le tudtam lassítani, megérte. Nemes célokért éltem s azokért érdemes volt élni.
