Szabadkán a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon Ladik Katalin színművésznő, idei Lennon Ono Békedíjas költő szerzői estjére került sor. A művésznővel dr. Samu János Vilmos beszélgetett. Az est folyamán Ladik Katalin művészi megnyilvánulásait vetítésekkel prezentálták, elsőként a Poemim performance-ot láthattuk, és innen indult a beszélgetés is:
– A fiatalkori álmaimat próbáltam megvalósítani a hatvanas-hetvenes években, és 1980-ban adódott a lehetőség, hogy legalább elemeket rögzítsek mindabból, amiket korábban költői, szerzői estjeimen használtam. Mindig is játékos voltam, sok helyen „kukorékoltam”, világvárosokban és nagy múzeumokban is, hiszen kortárs művészi estekre hívtak. Jugoszláviában születtem, egy kisebbségi nyelven írtam, szándékosan, továbbra is, és mindig. Amikor külföldön adok elő, akkor is eléggé koncentrálok arra, hogy a magyar nyelv artikulációi jelen legyenek. Valahogy meg akarom mutatni a gyökereimet. Külföldön is beszéltem a népies ihletésekről, ha nem is értik a szöveget, de a hangulatát megérzik. Ez a kezdettől a mai napig is jellemző rám. Ezek az eszközök fontosak számomra a mai napig is. Bármennyire is modernizálódik a világ, úgy érzem, pont ez tesz engem és az idevalósi alkotókat egyedivé – véli Ladik Katalin.
– Az olvasásra szánt versek mellett, párhuzamosan foglalkozok a vizuális-, és hangköltészettel is, amelyet akár koncertszerűen vagy kiállítással egybekötve is elő lehet adni. Amikor azt mondtam költő leszek, már akkor azt vallottam, hogy autentikusnak, eredetinek kell lennem, önmagamat adnom mindenestől és minden műfajban. Előfordult, hogy nagyon hosszú és unalmas irodalmi esteken vettem részt. Bármennyire is olvasva érdekes, formabontó írásokról volt szó, de amikor hangos felolvasásra került sor, az nagyon monoton tudott lenni. Emiatt legalább felálltam és igyekeztem másképp olvasni, hiszen mindenki úgy olvas, ahogyan akar. Arra gondoltam, felébresztem a szundikáló közönséget – mondta Ladik Katalin.
– Amennyire játékos, annyira kíváncsi is vagyok. Gyerekkoromban már a természet titkait fürkésztem és ezekre folyton rácsodálkoztam. Utánanéztem, persze, a tudósok magyarázatának, de ez is mindig arra serkentett, hogy továbbgondolkodjak. Mindent a magam módján próbálok értelmezni a mai napig is. Érdekes eset volt, hogy egyszer elképzeltem egy jégmadarat, és írtam róla egy verset, amelyet előadásra szántam. Azután sok évre rá kiderült, hogy a jégmadár valóban létezik, egy nagyon kedves szép madár, ellentétben azzal, amilyennek én kitaláltam – hallottuk Ladik Katalintól, aki sajátos stílusban elő is adta a verset.
A beszélgetés folyamán szóba került Lewis Carroll és Hieronymus Bosch, és Ladik Katalin azt is bemutatta, hogyan csinált költészetet akár a gobelin- és szabásmintákból, majd pedig A víz emlékezete című új kötetének olvasásához mondott útravalót:
– Magunkban kell olvasni, a vízmotívumokra épül, azt képzelem el, hogy a víznek van emlékezete. Mindig is érdekeltek a természeti jelenségek, az emberben levő szenvedély, avagy mi az, ami belülről mozgat bennünket, ami meghal bennünk és mi a mulandóság. Vajon az a mulandóság, amikor elpárolgunk, vagy az, hogy felejtünk. Számomra a felejtés a mulandóság, a felejtés az igazi megsemmisülés – fejtette ki Ladik Katalin.
